Azt mondják a dokik, hogy a kezelés utáni 14-16 nap múlva kezd el hullani a haj. Azt éreztem ebben a két hétben, hogy én leszek a kivétel aki erősíti a szabályt és tuti nem hullik ki. Aztán egyszer csak elkezdődött... pontosan 14 nap elteltével.
Először csak pár hajszálat találtam a ruhámon itt ott, kicsit aggódva feküdtem le aludni. Aztán másnap összegumiztam és úgy gondoltam így nem fog tovább hullani. Kis naiv. Amint kibontottam, ha nem is csomókban de egyre több hajszálat láttam magam körül. Fürdés után csak rosszabb lett, mindenütt haj volt. 

Már előtte nap megbeszéltük a párommal, hogy a szerda lesz a napja a birkanyírásnak, valahogy mégsem akaródzott. Rá se mertem nézni a hajnyíróra. Ittunk egy sört, közben hol a könnyeimet törölgettem hol olvastam. Amikor a sokadik szál hajam jött ki és a sorstársak is próbáltak virtuálisan lelket önteni belém éjfél körül fogtuk magunkat és bevonultunk a fürdőszobába. 1 percig voltam erős, összekészültünk, lerogytam a székre és elkezdtem sírni. Párom ott guggolt mellettem és nyugtatott. Tudom, hogy visszanő, de féltem hogy csúnya leszek. Mondtam neki, hogy nyírjuk le az övét is. Belement volna, ha igazán akarom és ettől jobban éreztem volna magam. Tuti nem, békén is hagytuk a haját. Ment a huzavona, hogy akkor csináljuk most vagy majd holnap. Párom azzal érvelt, hogy előbb utóbb úgyis kihullik, szóval el nem kerülhetem. Na jó, csináljuk, csak még egy utolsó kép...

Megkérdezte, hogy akarok-e én először belenyírni. Nem mondom, hogy nem remegett a kezem, de nagy levegő és brrr. Nem vágtam bele nagyon, inkább leültem, lehajtottam a fejem és hagytam, hogy a párom megcsinálja a többit. Ő kifejezetten élvezte, sose csinált még ilyet. Ijesztő volt hogy csak azt láttam, hogy potyog lefelé. 10-15 perc alatt elkészült a remekmű, immár Miss Golyófejű Vigyorbogyó vagyok. Nem szerettem bele a tükörképembe, mondtam is a páromnak hogy inkább ragasszuk vissza. Gyors fotó, küldés barátnőknek. Jött is a válasz az egyiktől, de olyan, hogy már nem is attól sírtam hogy kopasz vagyok, hanem hogy ilyen barátaim vannak. Nézegettem a képet és a tükörképem is. Barátkozunk. Nagyon fura végigsimítani a fejemen, plüssfejű vagyok. :) A másik, hogy fázik.
Lefekvés előtt azért még gyorsan megtoroltam a tettet a páromon és lenyírtam a szakállát. Ugyan nem nullással, de jó érzés volt és jó is lett. Eddig ollóval szöszöltem rajta egy órát, most pikk-pakk végeztem. 

Nagyon rosszul aludtam. Az élmény miatt is illetve nagyon fura érzés volt a párnán feküdni. Nem igazán tudom leírni milyen, de minden fordulásnál felébredtem rá. 

Reggel felvettem egy sapit, de túl meleg volt úgyhogy maradt a kendő, mert tényleg fázik a fejem. :)

Volt még egy kis ijedelem a héten, mégpedig hogy kedden iszonyatosan elkezdett fájni a hátam vesetájékon. Na most kemó, CT meg ilyenek után mire is gondoljak... hát a vesém fáj. Nem akartam fájdalomcsillapítót bevenni, de így alig tudtam bemenni dolgozni. Van egy nagyon rossz szokása a szervezetemnek. Ha nagyon fáj valamim, hányingerem lesz. Szerencse, hogy le tudtam ülni a buszon, különben... Még fél napot szenvedtem, aztán jött a megváltás, a Flector por. Elmúlt a fájdalom, délután irány a háziorvos, aki szerint nem a vesém fáj. :)
Azóta nem jártam nála amióta beutalt az onkológiára, szóval mesélhettem is pluszban. Azért a biztonság kedvéért kért vizeletmintát, biztos ami tuti. Ma megyek vissza, remélem igaza volt. Hogy őt idézzem: "Ne tetézzük a bajt!"

Update: Tetéztem, mégis a vesém fájt és nekem volt igazam. Tele vagyok bacival. Kaptam antibiotikumot, remélem használ. Nem vagyok antibogyó párti, de a vesémmel most nem szórakozom. Tőzegáfonyát is szereztem, az is segít. Tanulság: kórházban nem megyek többet mosdóba...

3. nap délután már mostam és teregettem, ahhoz nem kell nagy erőfeszítés (éljen az automata mosógép :) ).

Párom hazaért, hozott chipset egy jó nagy zacskóval (150 g), kólát és fagyasztott gyümölcsöt is. Annyian mondták, hogy a kóla jó a hányingerre, hogy úgy gondoltam kipróbálom. Nesze neked életmód, mindegy, ittam 1 decit. Szinte azonnal jobban lettem. Leültem a zacskó chipsszel a kezemben filmezni, közben el is tüntettem. Az egészet. Volt nagy öröm, működik, kóla-chips a nyerő kombináció.

Olyan erősre kóláztam magam, hogy úgy döntöttem pénteken bemegyek dolgozni. Kicsit erőtlenül indult a reggel, a gyomrom nagyon nem volt a helyén és fogalmam sem volt hogy jutok el egyáltalán a buszig. Elindultam, lesz ami lesz én akkor is kimegyek azon az ajtón. Végül nem busz lett hanem villamos, ahol le tudtam ülni így azt túléltem, jöhetett a séta. Minden gond nélkül beértem a munkahelyemre, ahol meglepődve néztek a kolléganők és azzal a lendülettel letoltak, hogy miért nem vagyok otthon és pihenek. Délelőtt még nem voltam a helyzet magaslatán azért, de délutánra helyreállt a rend. Egy perccel sem mentem korábban haza és nagyon büszke voltam magamra.

Hétvégén már elkezdtem eszegetni, de nagyon keveset és még mindig leginkább a chipset fogadta be a gyomrom. Elmentünk párommal a bevásárlóközpontba, szerintem vagy 2 órát mászkáltunk és nekem 3-szor le kellett ülnöm szusszanni, de jól viseltem és megvettünk mindent. Vasárnap Super Bowl volt, ennek apropóján tiszta amerikát varázsoltunk az otthonunkba hamburgerrel, hagymakarikával, chips-szel, skittles-szel és kólával. Ettem amennyi belém fért, kicsit már rosszul is voltam, de bírtam hajnalig a bulit. 

Kedden kellett mennem 1 hetes kontrollra, megnézték hogy reagált a szerveztem. Úgy ültem az orvosnál, mintha semmi bajom nem lenne az ég világon. Úgy is éreztem magam! Sokakban akkor tudatosult hogy én is beteg vagyok, mikor behívtak. Nagyon kitűnök mindenhonnan a fiatal korommal és mindig látom a hitetlenkedést a szemekben. 
A vérképem teljesen rendben volt, meséltem a doktornőnek hogy éltem meg ezt a pár napot és legközelebb kapok a hányásra valami jó kis kúpot. Legalább nyugiban hempereghetek az ágyban, a gyengeségre nem hiszem hogy van megoldása. Sajnos legközelebb nem is lesz, szabadságra megy, pedig ő is nagyon szeretett volna teljesen végigkísérni. Azért a fiatalságnak is megvan az előnye, hímes tojásként bánnak velem mindenhol. Nagyon jól tud esni egy-egy kedves szó. A 3. kezelés után lesz egy kontroll MRI, megnézzük hogy reagál a daganatom a kemoterápiás szerekre. Megjegyzem nagyon jól, határozottan kisebb lett már így 10 nappal utána is. Lehet meg se találják majd. 

Előtte még 2 izgalmas vizsgálat vár rám, az egyik a ma letudott CT, a másik pedig egy csontszcintigráfiás vizsgálat. Én nagyon bízom abban, hogy minden rendben lesz és nem találnak sehol semmit. Próbáltam nem rástresszelni ma sem erre a CT-re, nagyjából sikerült. Annyira belemerültem Mosolyka könyvének olvasásába, hogy majdnem elfelejtettem bemenni a vizsgálatra. :)

Hétvégén vettünk sapikat nekem illetve ma elmentem és vettem parókát. Meglátjuk, hordani fogom-e, ma egész délután az van rajtam, hogy szokjam egyrészt a gondolatot másrészt magát ezt az idegen valamit a fejemen. Nagyon fura. Kaptam mellé egy helyes kis turbánt is és előbányásztuk párom régi kendőit is a múltkor. A haj kihullására nem lehet teljesen felkészülni, de én mindent megteszek, hogy azért nagy sírás-rívás ne legyen belőle. Borúsabb napokra vettem egy rózsaszín nagyon hosszú parókát is. 

Úgy döntöttem, hogy a közelebbi kollégákat, akikkel egy emeleten dolgozunk beavatom a betegségembe. Főként önző okok vezéreltek, nem akartam találgatásokat illetve kellemetlen szituációkat. Úgy érzem nincs mit titkolnom, nem loptam vagy ilyesmi, hogy bujkálnom vagy hazudoznom kelljen. Kisebb részben pedig azért, mert nekik sem akartam kellemetlenséget. Felhatalmaztam a közvetlen főnököm, hogy amíg én otthon nyomom az ágyat avassa be a feletteseit a helyzetbe, akik meglepően jól fogadták (nem úgy értve, teljesen ledöbbentek) és támogatásukról biztosítottak. Később én is bementem és beszéltem egyikükkel, nagyon jól esett. Az is, hogy beszéltem vele és az is amiket mondott. Komolyan én mindenkinek ilyen főnökséget kívánok mint ami nekem jutott, egy piszok mázlista vagyok. Vállalta, hogy tájékoztatja a kollégákat és átadja az üzenetem, miszerint senki ne sajnáljon és ne csináljunk problémát ebből, lehet kérdezni is nyugodtan. Ő is kérdezgetett és mondta hogy ha bármiben tud segíteni csak szóljak. Nagyon vigyorbogyó voltam a beszélgetés után. :)
Nem arra vágyom hogy sajnáljanak, szánjanak, hanem csak szeretném élni a életem amennyire a lehetőségek engedik vagy még annál is sokkal jobban. Ma például fürdőgolyós kádban ázást tervezek. :) 

Kedden túlestem rajta. 
Vérvétel, aztán kis várakozás után a doktornőhöz is bejutottam. Mindent elmondott, felírta a parókát, a hányáscsillapítót is. Nevetgéltünk is picit. Párom is bejöhetett így ő lett a titkár úr, amíg belém folyik a gyógyszer addig kapott feladatot. Édes volt nagyon, örültem hogy ott van velem.

Reszkettem, de azért nem kellett betuszkolni az ajtón, még mentem magamtól. 
Egy ismerős arc köszöntött, aki előző nap írt nekem facebookon. Mindjárt jobb volt, tudtam, hogy jó kezekben vagyok. Leültem a kényelmes székbe és megkezdődött az előkészítés: hányáscsillapító infúzió. Közben megjött a koktélom is, két átlátszó és egy málnaszínű infúzió formájában. FEC koktél, ezt fogom kapni 3-szor, aztán egy Taxotere nevű gyógyszert szintén 3-szor. 

Nagyjából 2 óra alatt folyt le minden, közben kaptam tanácsokat illetve a nővérke mindig mondta hogy melyik szernek milyen hatásai lehetnek. Nem éreztem akkor még semmit, jól voltam. Sőt, utána tele voltam energiával, még elmentünk párommal a munkahelyünkre az ebédünkért, beugrottunk gyrosért és úgy vettük hazafelé az irányt. Kellemesen megebédeltünk, befaltam az egész gyrost, persze krumpli és pita nélkül. És innen kezdődött a fekete leves...

1. nap:
Ebéd után hihetetlen gyengeség és álmosság tört rám, azonnal be is bújtam az ágyba aludni egyet. Nem akartam sokáig aludni, mondtam a páromnak hogy keltsen fel majd 1, másfél óra múlva. Meg is tette, azért ráhúzott és aludtam 2 órát, de még mindig mosogatórongynak éreztem magam. Bevettem a hányingerre kapott gyógyszert, azt javasolták 6 körül egyem meg.
Kiültem a nappaliba a laptopommal, olvasgattam és elkezdtem émelyegni. Közben a fejem is fájt, nem tetszett a fény és a zaj sem. Küzdöttem egy darabig, utálok hányni de nem volt mese, ha menni kell hát menni kell. 2 ilyen köröm volt, utána bemásztam egy kád meleg vízbe és fürdést imitáltam. Megkértem a párom, hogy jöjjön be a fürdőbe velem, mert el fogok aludni. Nagyon gyengének és elesettnek éreztem magam, a hajam az ágyban ülve szárítottam meg, de alig bírtam tartani a hajszárítót. Lefeküdtem, párom ott maradt mellettem picit amíg elalszom, de addig az Istennek se ment. :) 

2. nap:
Mint akit kicseréltek, kialudtam magam, a gyomrom is jobban volt. Megpróbáltam reggelizni, banán és szezámos paleo keksz volt a menü zöld teával. Na a keksz... beszenvedtem egyet, de kész, már ettől hősnek éreztem magam. A banánt is csak szünetekkel sikerült megenni. Szerencsére minden bennem maradt. Feküdtem és pihentem, de éber voltam és egész jól éreztem magam. Viszont mikor a párom elment az ebédért, kicsit levezettem a feszültséget és püföltem az ágyat... máskor is kellene ilyet. :) Néha még émelyegtem, akkor magamba szuszakoltam egy kis ennivalót és jobb lett. A nyers zöldség nagyon jól esett. Úgy készültem, hogy másnap megyek dolgozni. Este azt vettük észre, hogy piros a mellem azon a részen, ahol a daganat van. Biztos nagy a harc. 

3. nap:
Egész éjjel hányingerem volt, alig aludtam. Mikor fölkeltem csak még rosszabb lett, a fejem is elkezdett fájni. Na, szedjük össze magunkat gyorsan. Aha, persze... sms kolléganőnek: nem tudok ma menni. A wc-ig alig bírtam kivánszorogni, pedig többször is úgy éreztem hogy mennem kellene. Páromtól sírva búcsúztam, annyira nem akartam hogy elmenjen. Nagyon rosszul voltam, nem hittem el hogy a tegnapi nap után még ez jön. Bevettem egy bogyót hányingerre és ledőltem aludni. Egyszer keltem föl 10 óra körül, hogy kéne enni valamit. Előszedtem a paleo ischleremet a hűtőből, de már az első falat után majdnem kidobtam a taccsot. Félig aludtam amíg ettem, annyira nem volt bennem erő. Végül 2 falatot hagytam meg, bevettem a multivitamint és a D vitaminom és jóéjt, kivontam magam a forgalomból újra. Egész nap aludtam, a fejem majd szét robbant. Hőemelkedésem az első nap óta van, szerintem az normális. Délután 3 után kezdett bennem valami élet pislákolni. Előszedtem a laptopom, de 10 perc után ismét bekómáltam. Aztán végül sikerült összeszednem magam, ordítottam egy párat a párnámba, megmostam a fogam, az arcom és betettem egy mosást. 

Most itt ülök és blogot írok, várom haza a páromat és olyat fogok tenni, amiért a paleósok biztos megköveznének: chipset fogok enni! Egyszerűen azt kívánom és a fagyasztott gyümölcsöt. Tojok az alkotmányra is ha elmúlik tőle a rosszullétem. Perpillanat jobban vagyok, elüldögélek az ágyikómban és szerintem mindjárt mehetek teregetni. Hasznosnak érzem magam legalább.

Ma voltam onkológusnál, holnap kezdjük a kemoterápiát. Fél napot ott ültem (9-13), sajnos nagyon kevés ideje volt már rám és gyorsan darálta el a gyógyszerek nevét, nem tudtam megjegyezni, de amint biztosan tudom, le fogom írni. Ha el nem felejtem. Mostanában a memóriám nem az igazi, de ezt a stressz számlájára írom. Kaptam tájékoztatót is, eldarálta a mellékhatásokat, újat nem mondott. Semmit sem mondott arról, hogy mivel készüljek holnapra, szerencsére a sorstársak adtak tippeket, plusz ami mostanában nagyon tetszett a gyomromnak az jön velem: banán, víz, banános-ananászos smoothie, pisztácia. Intéztem 2 nap szabit is gyorsan, hogy ne azon kelljen idegeskednem. Mondjuk nálunk mindenki úgy megy szabadságra, hogy fél szemmel a telefonját lesi, szerintem én is ezt fogom tenni szokás szerint. Szerencsére páromnak is sikerült holnapra szabadságot kivenni, holnapután pedig távmunkázik, ha valami esemény van ott lesz velem. Biztos ami tuti. :)

Egyszerre várom, izgulok és félek. Mindenképpen leírom mi történik velem a terápia alatt, jót és rosszat egyaránt. Lelkileg amennyire tudtam előre, felkészültem. Bízom a gyógyulásban, ez lebeg a szemem előtt. Azért ma kicsit nehéz volt ebédelni. 
Előjegyeztek még pár vizsgálatra (CT, csontszcintigráfia), izgulhatok pluszban azért is, hogy minden rendben legyen. Néha úgy érzem ez egy soha véget nem érő kör. Orvos-vizsgálat-kezelés-orvos...

Közvetlen kolléganőim finoman felkészítik majd azokat a kollégákat akikkel gyakrabban összefuthatok, hiszen az a tervem hogy dolgozni fogok és lehetőség szerint nem távmunkában. Szeretek bejárni, ott lenni. Nem szeretném ha ez megváltozna, úgyhogy a síri hangulatra meg a sajnálatra nem vágyom, jó lesz ezt leszögezni a többieknek is. Én se sajnálom magam... csak néha, de nekem szabad. :) Szóval akit muszáj be lesz avatva, a többiek kíváncsi tekintetét, kérdéseit pedig valahogy kezelem majd. 

Ma ismét randevúm volt az új sebészemmel és mindjárt az elején elárulom, nagyon jól sikerült a megbeszélés.

A múltkori beszélgetés hatására elkezdtem utánaolvasni konkrétan az én betegségemnek illetve a párom is ugyanezt tette. Mindketten ugyanarra jutottunk, a kemoterápia elkerülhetetlen és megmentheti az életem. 
Azért beiktattunk egy 'nem beszélünk a betegségemről' napot. :)

Közben mialatt pörögtek a kerekek, a blogomnak köszönhetően sorstársakra leltem, akiktől kérdezhettem és ez nagyon sokat segített, átlendített a holtponton és az elkeseredettségemen. Mikor legutóbb kijöttem az orvostól kicsit összezuhantam. Másra számítottam, arra készültem hogy csak megbeszélünk egy műtéti időpontot és slussz-passz. De ahogy a doki is rámutatott, ez nem olyan dolog ami elől el lehet futni. Nem tudom meg nem történtté tenni. Feszítő érzés volt a mellkasomban kedd óta, úgy éreztem semminek nincs értelme. Nagyon megijedtem, hogy rossz irányba tartok és hogy meg fogok halni. Csütörtökön már teljesen jó hangulatban voltam az új ismerősöknek köszönhetően, nevetgéltem és nagyjából már megfogalmazódott bennem, mi a helyes döntés. 

Ma nagynénimmel is sikerült beszélnem telefonon. Teljesen le volt sújtva a hírtől. Igazából én csak a genetikai vizsgálathoz kapcsolódó adatlapban szerettem volna a segítségét kérni, de jóval többet kaptam. Megtudtam, hogy ez nálunk igazi családi betegség, már az üknagyanyám is mellrákban halt meg. Én már a nagymamámat sem ismertem. Anyukámról is tudtam vele beszélni, elmondta, hogy anyukám nagyon makacs volt, senkire nem hallgatott és nem vállalta a kemoterápiát. 4 évig húzta. Kemény volt ezt hallani, de észhez térített rendesen. A nagymamám és a dédim 1 év alatt belehaltak, édesanyám is csak azért húzta eddig mert megpróbált mindenféle alternatív dolgot, de csak a szenvedését sikerült kitolni. Én legalábbis már csak arra emlékszem belőle.
Szóval még utoljára megmosta a fejem, mielőtt elindultam az onkológiára. 

A feszítő érzés elmúlt, ahogy kimondtam a dokinak, hogy essünk neki a kemoterápiának. Szerinte jó döntést hoztam, innentől teljesen felszabadult beszélgetés volt, végig nevetgéltünk (persze amellett, hogy mindent megbeszéltünk). Sosem gondoltam volna, hogy találok még egy ilyen dokit, utoljára a traumatológus sebészem tudott ilyet művelni, vele a műtétemet is végignevettem, vicceket mesélt és hasonlók. Imádtam! :)
Szerintem a mostani sebészemmel is ez lesz a helyzet.

Hihetetlenül jó kedvem van, szinte már várom az első kezelést. Kezdjünk neki minél előbb, annál előbb vége lesz. Párommal is beszélgettünk róla, hogy milyen lesz, mondtam hogy ha nagyon hullik a hajam akkor csak ő nyírhatja le. Ettől a részétől azért nagyon tartok és persze dolgozni is szeretnék bejárni. 

Hétfőn irány az onkomókus, egy állítólag nagyon kedves doktornőhöz megyek, ő majd mindent elmond a továbbiakról. 

Az elmúlt napokban sokat gondolkodtam arról, hogy leműtsék-e a mellem és arra jutottam, hogy csináljuk és amellett kardoskodtam, hogy akkor lehetőleg egyszerre mindkettőt. Rengeteg képet, videót néztem, próbáltam magam lelkileg felkészíteni. Nem csak magam, a páromat is. Az orvosom nem lesz két hétig, de egyébként sem szerettem volna ha ő kezel tovább, választottam egy újat.

Intézményt nem váltottam, úgy vélem hogy a lehető legjobb helyen vagyok a lehetőségekhez képest. Az új orvos sem ismeretlen, bent volt a horrorisztikusra sikeredett emlőbizottsági konzultáción, másnap összefutottunk a sebészeten is. Akkor megállt, odajött hozzánk és nagyon kedvesen beszélt velem. Csak azért jött oda, hogy lelket öntsön belém mert a bizottsági "ülés" eléggé ijesztő lehetett számomra (az volt). Mikor bent feküdtem a sebészeten és jött vizitelni még mindig emlékezett rám és megjegyezte, hogy sokkal szebben mosolygok már. Szóval összességében pozitív kép alakult ki bennem róla, erre a betegei csak ráerősítettek, mindenki dicsérte. 

Tegnap fogtam magam és elmentem hozzá. Mint mindig most is sokat kellett várni. Valahogy mikor nem viszek olvasnivalót, több a várakozási idő. Murphy, én úgy utállak. :) 3 órát (na jó annál is kicsit többet) ücsörögtem és nagyon lassan fogytunk. Azt hittem sose jutok be. Később rájöttem, miért megy olyan lassan a dolog. Mindenkire kellő időt és figyelmet szánnak. 
Bekerültem, megvizsgált, felöltöztem, addig átolvasta a papírjaimat. Utána jött a sokk. Közölte, hogy szerinte butaság amit csinálok. Mármint hogy nem fogadom el a terápiát. Szerinte elengedhetetlen és az én típusú rákomra ez az egyetlen megoldás. És csak mondta és mondta és mondta. Annyira hiteles volt, meggyőző és elmondott mindent, amit eddig az elmúlt 2 és fél hónapban senki. Választ kaptam a kérdéseimre. Tudta, hogy úgy mentem oda hogy vegyék le mindkét mellem, de megkért, majdnem könyörgött, hogy gondoljam át a dolgot újra, ez nem megoldás önmagában. 
Szeretem az ilyen embereket. Aki őszinte, nem kertel hanem a képembe mondja a véleményét és képes ezt nem tahó stílusban megtenni, hanem némi humorral. Nevettem, sírtam. Nagyon szimpatikus volt és láttam rajta hogy tényleg segíteni akar és nem felszabdalni. Azonnal elintézte a genetikai vizsgálatomat is, amire 2 hónapja tojik mindenki. Elmondta hogy fiatal vagyok, nem itt kéne ülnöm. És igen, a kemoterápia szar dolog, kihullik az ember haja, hányinger és társai... arra is van megoldás. Nem kérte, hogy most azonnal döntsek, megbeszéltük hogy pénteken visszamegyek hozzá és beszélgetünk. 

Beszélgetünk! Meghallgat, kérdezhetek és válaszol. Nem utasít vagy dönt helyettem. Emberszámba vesz, nem betegként hanem emberként kezel. Mondta, hogy el tudja képzelni rólam, hogy egy karakán és határozott nő vagyok az életben aki kiáll a döntései mellett, de most nem a jó úton járok. Nem kell nekem most kitalálnom az onkológiát. Hisz a lelki hátterében és fontosnak is tartja a lelki oldalt. Benne meg tudnék bízni. 
Ennek megfelelően el is bizonytalanodtam most először a kemoterápiát illetően. Lehet, hogy tényleg szükséges lenne? Nem akarok meghalni, élni szeretnék. Nagyon nagyon szeretnék még élni. Nem két évet, nem 5 évet. (Utána néztem és a tripla negatív mellrákban szenvedők 40%-a él 5 évig vagy annál tovább). Na akkor ezt a statisztikát kell elfelejteni nagyon gyorsan. Viszont ma nem megy. Tegnap sem ment. Ma még minden mindegy és legszívesebben nem döntenék hanem fognám magam és mint a filmekben élnék amíg meg nem halok. Vagy valami ilyesmi... 

Éjszaka azzal álmodtam, hogy megpróbálták nekem beadni a kemós szereket én pedig üvöltöttem velük hogy én ezt nem akarom és elfutottam. Egy másik álmomban ugyanezen az éjszakán sikerült beadniuk valami narancssárga színű löttyöt, viszont akkor a fájdalomtól ordítottam. Szép kis éjszakám volt. 

Volt jópár kapcsolatom, házas is voltam már, sokat csalódtam és bennem is csalódtak. 

Már családi vonatkozásban volt szerencsém megtapasztalni, hogy semmi sem tart örökké. Édesapám háromszor nősült, van 1-1 féltestvérem és 1 édestestvérem. Az egyik féltestvérem is 2-szer házasodott, 2-szer elvált. Ebben nőttem föl. Nem hittem, hogy én leszek a kivétel, mégis nagyon megviselt a saját házasságom kudarca. Aztán ahogy szépen lassan feldolgoztam az eseményeket rájöttem, hogy csak a nem megfelelő embert választottam. Nagyon sokat szenvedtem abban a házasságban, sok olyan dolgot elviseltem amit ma már nem is értek. Rengeteget tanultam belőle, de a tanulópénz drága volt. Az önbizalmam a bányászbéka feneke alatt, nem tudtam hogy ki vagyok és mit akarok az életben. Már lezárult a válás, mégsem tudtam túllendülni. 
Aztán egy nap gondoltam egy merészet és vidékről Budapestre költöztem. 

Mikor végre magamban is elengedtem a múltam, megismertem a párom. Ő a nagybetűs FÉRFI. Alig több mint 5 hónappal ezelőtt ismerkedtünk meg, de azóta szinte elválaszthatatlanok vagyunk. 3 hónapja ismertük egymást, mikor kiderült, hogy van ez a kis bibi bennem. Jobban sajnáltam őt mint magamat. Hogy itt van egy lány, akivel ahelyett hogy boldogan élne amíg meg nem hal, egy csomó nehézséggel találta szembe magát (egyébként sem vagyok egy könnyű eset). Nagyon meg akartam felelni mindig mindenkinek, neki pedig különösen és ez a kórság nem fért bele az én idilli kis képembe. Szégyelltem magam, még bocsánatot is kértem azért, hogy beteg lettem.
Márpedig ez az állandó megfelelni vágyás, önbizalomhiány és egyéb önostorozás nagyban hozzájárulhatott a betegség kialakulásához. Szóval újratervezés. Magamat, az életemet, a párkapcsolatomat. 

A párom nem sajnálta magát, mosolygott és mellettem volt minden egyes alkalommal amikor orvoshoz mentünk, amikor kiborultam, amikor jókedvem volt. Mindenben támogatott, elmondta a véleményét, segített, videókat nézett velem. Megígértettem vele, hogy nem fog másként kezelni, hogy csak addig marad velem amíg szeret és tényleg velem akar lenni. Megígérte, mert tudta hogy ez nekem fontos, még ha butaság is.
Az első pillanattól fogva éreztem, hogy ez a kapcsolat más. Már amikor először megláttam vonzott magához mint a mágnes és azóta nem ereszt. Tudom, hogy nem véletlenül rendelte mellém a sors, hogy sok tanulnivalóm van tőle. 

Nem tudom milyen lehet ezt a betegséget egyedül végigcsinálni. Nem is akarom tudni. Világéletemben egyedül kellett megoldanom mindent és még most is nehezen osztom meg a terheket másokkal. Mára már világosan látom, hogy ezt nem lehet a végtelenségig csinálni. És miért is csinálnám ha van mellettem valaki, aki részt akar venni benne és segíteni szeretne?! Nagyon szerencsés vagyok hogy egy ilyen férfi van mellettem mint Ő. Kiegyensúlyozott és így engem is azzá tesz. Megnevettet, a nevetés pedig gyógyít. Nőnek lát és gyönyörűnek, mikor én nem ezt érzem. Biztonságban érzem magam. Hozzábújok és felőlem a világ is összedőlhet. Már nem félek megosztani vele a terheket, egy csapat vagyunk és közös erővel fogunk kimászni ebből is. Ez nekem egy teljesen új élmény és szerintem a legnagyobb változás az életemben. 
Szeretem és ezt amennyire csak tudom ki is mutatom, el is mondom. Mindent, amit iránta érzek. Ez a betegség felrázott azzal kapcsolatban, hogy nem biztos hogy mindig lesz holnap. Hogy majd holnap elmondom, mennyire fontos nekem. Most kell megtenni amit tudunk egymásért. 

"Bár az a lényeg, hogy az ember mindig magában higgyen, azért egy kis segítség másoktól nagy áldás tud lenni."

A héten végre megérkezett a vegyszermentes mosáshoz szükséges csomagom, úgyhogy nekiállhatok tesztelni a mosódiót, a mosószódát és a fehérítősót. Ugyanattól a cégtől rendeltem, akiktől a szappanjaimat és vajaimat. Imádom a Mannaszappant. :) 

Szerdán meg is ejtettem az első mosószódás, fehérítős mosásomat, fehér ruhák voltak a tesztalanyok. Öblítőnek ecet és víz 1:1 arányú keverékét használtam megbolondítva 100%-os tisztaságú citrom illóolajjal. 
Úgy örültem mint egy kisgyerek az új játékának, majdnem leültem a mosógép elé nézni ahogy a gép most. Végül nem tettem, hanem csak 10 percenként kijárkáltam megnézni mi a helyzet. 

Persze mielőtt belefogtam a dologba és megvásároltam az összetevőket egyeztettem a párommal, mégis én mosom az ő ruháit is, van némi beleszólása hogy mivel. Nem volt kifogása. :)

Nagyon örültem, hogy nem szennyezem a környezetem, és a ruháinknak is nagyon finom citrom illata lett. Egyetlen egy hiba csúszott a gépezetbe. A puha bolyhos zoknimból nem jött ki teljesen a zöldbabfőzelék folt (ne kérdezzétek hogy került oda...). Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyon óvatosan adagoltam mind a szódát mind a fehérítősót, utóbbiból legközelebb többet teszek mint 1 evőkanál. A zoknimat leszámítva minden szép tiszta lett, mondjuk a ruhákon leginkább a napi szennyeződés az, ami rajta van, nem extrán koszos minden. Még a mosódió teszt hátra van a hétvégén, ágyneműt fogok mosni. 

Ami az új étrend mellett a bőrömön sokat segített, azok a természetes szappanok és vajak. A Mannaszappanra szintén a környezetem által találtam rá, emlegették már páran és facebookon is láttam megosztva ismerősök által. Egy életem egy halálom én bizony kipróbálom. :) Amikor megérkezett az első csomag december elején, még óvatosan de annál lelkesebben méregettem a szappanokat és szoktattam magam az illatokhoz. Teljesen más, mint a szintetikus vackok, amiket eddig használtam, viszont kellemes volt. A sampont és a tusfürdőt illetve a parfümömet még tartogattam, viszont a mindenféle krémeknek, testápolóknak befellegzett, azonnal távoztak a fürdőszobából. A második csomag érkezésekor repült a tusfürdő és a sampon is, amit tulajdonképpen nem is használtam azóta sem, amióta ráálltam a mannákra. A parfümömtől nehéz szívvel váltam meg, nagyon szerettem az illatát. Nem használtam már, de ragaszkodtam hozzá. Annyira hozzászoktam, hogy nem is tudtam mi lesz velem, pedig már ott figyelt a frissen kidobozolt mannás virágvizem. 

A páromat is kezdem megfertőzni a Manna-őrülettel, neki is nagyon tetszenek a vajak amiket vettem illetve kaptam ajándékba. Múltkor már megemlítette, hogy ha elfogynak a most használt piperéi, akkor ő is áttér ezekre. Legalábbis ami a tusfürdőt, sampont és a borotválkozáshoz szükséges dolgokat illeti. Én csak örülök neki.

A leghasznosabb számomra a hajra való szappanon túl a levendulás teafaolajos sheavaj. Bőrápolónak is tökéletes, de én inkább aromaterápiás hatása végett használom. Szépen bekenem vele az arcom ahogy kell, és olyan jól alszom tőle hogy az se érdekelne ha kiütést kapnék. :) Nem kapok egyébként, a bőrömmel is jót tesz. 
Ezt a vajat a műtéti sebem környékére is kentem, főleg a karomra és a lapockámra, mert nagyon sokáig olyan érzés volt azokon a helyeken, mintha leégtem volna, fájt az is ha a ruha hozzáért. Gondolom ahogy matattak bennem egy csomó idegszál megsérült. Nagyon jó hatással volt a bőrömre, már másnapra javult egy picit. A levendulaolaj nyugtató, enyhíti az izomfájdalmakat, jó gyulladásra, viszketésre, gyulladt sebek kezelésére, égési sérülésekre. A teafaolaj fertőtlenítő és antiszeptikus és szintén rengeteg dologra jó, pattanások kezelésére mindkettő nagyon jó. 

Párommal egyik este levendulás füstölőt gyújtottunk a szobánkban és nagyon békésen és mélyen aludtunk tőle. Nagyon sokat segít, ha ki tudom aludni magam, nagyon fontos a minőségi pihenés. Nekem főleg, imádok aludni és nagyon nyűgös sündisznó vagyok ha nem alszom eleget, szóval ez mindenképpen hasznos holmi.

Nekem lassan tényleg minden tusolás, fürdés egy wellness-el ér fel, viszont mikor bementem az egyik drogériába körülnézni rájöttem, hogy nincs is ott semmi érdekes számomra.

Még lecserélésre vár pár dolog: fogkrém, wc illatosító, folyékony szappan. Párom pedig azt használ, ami jól esik, én nem erőszakoskodom semmiben. Nagy mázlim van vele azért. :)

Tegnap amíg vártam a soromra (megint másfél órát) beszélgettem a sorstársakkal, hasonlóan fiatal lányokkal mint én. Borzasztó volt látni, hogy milyen sokan vagyunk de akármennyire is morbidnak hangzik, legalább éreztem hogy nem vagyok egyedül. 

Bementem, köszöntem, mosolyogtam, ismerősként üdvözöltem mindenkit. 1 orvos kivételével még emlékeztek is rám. Megint vetkőzni kellett, azt már nem is értettem miért, de az egyik doktornő elkezdett vizsgálgatni. Aztán felvilágosították a kórtörténetemről és felöltözhettem. 
Mire visszaértem a doki már motyogta is az asszisztensnek a döntést, amiből én csak egy szót hallottam meg: mastektómia. Köhintettem egyet és megkérdeztem, hogy én is tudhatom-e miről van szó. Akkor elkezdték mondani nekem, hogy nincs más lehetőség, mint a teljes emlő eltávolítása. Megkérdeztem emlőmegtartó műtét nem jöhet-e szóba. Nem jöhet, mert ők nem hajlandóak olyan műtétet végezni, ami veszélyezteti az életem. Vagyis úgy gondolják, ha nem távolítanak el minden szövetet, akkor nagy az esély a kiújulásra. Ekkor rákérdeztem a rekonstrukciós műtétre és nagyon készségesen válaszoltak. 3 lehetőségem lehet: saját szövet, implantátum és a kettő kombinációja. Persze nem rögtön, hanem az első műtét gyógyulása után. Elmondták, hogy lehetőség van a másik levételére is, de az már teljes mértékben az én döntésem, mivel az egészséges. 
Azt az egyet nem kérdeztem meg, csak utólag jutott eszembe, hogy esetleg lehet-e mind a kettőt egyszerre. Ha már lúd legyen kövér. 

A szövettan persze nem jött meg mára sem, ha az pozitív akkor a hónalji nyirokcsomók is mennek vele. Nagyon bízom és hiszek abban, hogy negatív, a védekezőrendszeremre szükségem van. :)

Sokkal magabiztosabb voltam bent a bizottságnál most, tényleg megerősödtem. Mertem kérdezni és mertem gondolkodási időt kérni. Nem is problémáztak rajta. Viszont az én orvosom nem lesz most 2 hétig, márpedig jó lenne minél előbb. Mindenképp szeretnék orvost váltani, szóval ha a műtétre adom a fejem akkor sem ragaszkodom a mostani dokimhoz ha tovább húzódik 2 hétnél. Osztályvezetőként elérhetetlen, rengeteget kell rá várni és nincs meg a kölcsönös szimpátia sem. Plusz a tegnapi kirohanása után nem is bízom benne. Hiába nagyon jó szakember, ha a többi nincs meg. 

Tulajdonképpen 3 választásom van: belemegyek a műtétbe, nem megyek bele a műtétbe és keresek egy sebészt aki hajlandó csak a daganatot kiműteni vagy kivonom magam az egészből és meggyógyulok egyedül. 
Na most légy okos...

Párommal beszélgettünk este, csak egyszer pityeredtem el picit. Azért egy kicsit ijesztő a dolog. Viszont olyan melleim lehetnek, amilyet akarok. Próbáltam elképzelni, egyelőre ez nem nagyon megy. Mindenki támogat, biztat, akárhogy döntök mellettem állnak. Apukámmal is beszéltem este, félve mondtam el neki hogy elutasítottam a kemoterápiát. Ő anyukám miatt gondolja leginkább hogy kellene, mert azon jár az esze, hogy lehet hogy anyu még élne ha elfogadja. Ezt már sose tudjuk meg mint ahogy azt sem, hogy aki kapott kemoterápiát mitől gyógyult meg. Vagy azok akik nem kaptak és meggyógyultak. Rejtély ez az egész, nincs biztos recept. Végül azt mondta, hogy ő is és mindenki csak mondogatja a maga meggyőződését, de végül a döntés úgyis az enyém. Szerintem elfogadta a döntésem, csak még fel kell dolgoznia. Örülök, hogy nem kell vele is hadakoznom, hanem meg tudtam vele beszélni a lehetőségeket, a félelmeimet és a gondolataimat. A vele való kapcsolatom is sokat fejlődött ez alatt az idő alatt. 

Szeretném még sokáig élni ezt a mostani életet, mert hihetetlenül boldog vagyok. Tulajdonképpen örülök hogy így alakult és jött ez a betegség, mert végre nem halogattam tovább a változásokat az életemben, elkezdtem tudatosan élni és odafigyelni az egészségemre, a környezetemre és a lelkemre, illetve a párommal teljes mértékben összekovácsolt minket. Szerintem ha ezen túljutunk, akkor jöhet már bármi.
Egyre inkább hajlok afelé, hogy alávessem magam a műtétnek. Legalább annyira érzem, hogy ez a helyes megoldás mint amennyire éreztem a kemoterápiánál az ellenkezőjét. Még alszom rá pár napot.

Január 6-án annak rendje és módja szerint visszamentem kiszedetni magamból a varratokat. Nagyon vártam, elegem volt már a ragasztgatásból és persze az állandó óvatoskodásból. És persze azért is, hogy végre beszélhessek a doktor úrral a kemoterápiáról. Végül nem kellett annyit várni mint eddig, pedig készültünk mindennel, könyvvel, ennivalóval, mosdóba is elmentem. Külön beszélgetős időm nem volt, így akkor kellett közölnöm az álláspontom a dokival amikor épp a varratot szedte ki belőlem. Jóságos mosoly, szerinte butaság, még fiatal vagyok. Ennek ellenére úgy tűnt elfogadta a döntésem. Nem volt még szövettani eredményem, így megbeszéltük hogy jövő héten visszajövök és megbeszéljük a dolgot. 

Ma nem tűnt ilyen jóságosnak. Rákérdezett, elkezdtem-e már a kezelést. Mondtam hogy nem és nem is egyezem bele, de hát ezért is jöttem vissza hogy ezt megbeszéljük. Erre kiakadt mint a kakukkos óra. Hogy ezért volt az a sok sürgős vizsgálat meg a műtét, és hogy ezt ne vele beszéljem meg. Hoppá!
Először is mondtam neki, hogy én ezt már a bizottság előtt is elmondtam, de nem vették figyelembe. Párom is ráerősített a dologra, hisz ő is ott volt velem a bizottság előtt.  
Nem mertem rákérdezni, hogy egyébként a kemoterápia és sentinel (őrszem) nyirokcsomó hogyléte hogyan függ össze, tudtommal nem ezért vették ki, hanem hogy ha találnak benne rákos sejtet, akkor ki kell venni az összes hónalji nyirokcsomót a daganattal együtt. 
Szépen be is nyomott a holnapi emlőbizottságba. Az asszisztens mondta neki, hogy holnapra se lesz szövettan. Erre azt mondta a doki: "Tökmindegy, úgysem egyezik bele a terápiába!" Én már tényleg nem értek semmit, a kiakadást sem tudom hova tenni, múlt héten is elmondtam ezt. Flegmán megkérdezte, hogy a műtétbe beleegyezem-e. Mondtam, hogy igen. Erre annyit mondott, hogy akkor majd valaki megcsinálja és átment a másik rendelőbe. Akkor erről ennyit... 
Távozóban az asszisztens még annyit mondott kedvesen, hogy azért hallgassam meg a bizottságot. Erre én mosolyogtam és annyit válaszoltam, hogy én meg szoktam hallgatni őket. :)

A doktor úr meglepettsége és faragatlansága ellenére úgy gondolom, ez egy apró győzelem volt, végre valaki meghallotta és felfogta azt, amit mondtam és ennek megfelelően kezdhetjük újra az egészet. Rám is pozitívan hatott, el tudtam mondani hogy mit szeretnék és magabiztosan ki tudtam állni mellette. Megy ez. :) 

Mindezek ellenére vagy éppen ezért nagyon jól érezem magam a bőrömben. A karom mozgása is visszatért a 100%-os tartományba, a csomóm sem fáj, a lelkem is rendben van és pozitív gondolatok uralkodnak az életemben, tervezek, tervezünk. Kíváncsian várom a holnapot, össze kell kapnom magam, mert a párom most nem tud elkísérni.