Tegnap amíg vártam a soromra (megint másfél órát) beszélgettem a sorstársakkal, hasonlóan fiatal lányokkal mint én. Borzasztó volt látni, hogy milyen sokan vagyunk de akármennyire is morbidnak hangzik, legalább éreztem hogy nem vagyok egyedül. 

Bementem, köszöntem, mosolyogtam, ismerősként üdvözöltem mindenkit. 1 orvos kivételével még emlékeztek is rám. Megint vetkőzni kellett, azt már nem is értettem miért, de az egyik doktornő elkezdett vizsgálgatni. Aztán felvilágosították a kórtörténetemről és felöltözhettem. 
Mire visszaértem a doki már motyogta is az asszisztensnek a döntést, amiből én csak egy szót hallottam meg: mastektómia. Köhintettem egyet és megkérdeztem, hogy én is tudhatom-e miről van szó. Akkor elkezdték mondani nekem, hogy nincs más lehetőség, mint a teljes emlő eltávolítása. Megkérdeztem emlőmegtartó műtét nem jöhet-e szóba. Nem jöhet, mert ők nem hajlandóak olyan műtétet végezni, ami veszélyezteti az életem. Vagyis úgy gondolják, ha nem távolítanak el minden szövetet, akkor nagy az esély a kiújulásra. Ekkor rákérdeztem a rekonstrukciós műtétre és nagyon készségesen válaszoltak. 3 lehetőségem lehet: saját szövet, implantátum és a kettő kombinációja. Persze nem rögtön, hanem az első műtét gyógyulása után. Elmondták, hogy lehetőség van a másik levételére is, de az már teljes mértékben az én döntésem, mivel az egészséges. 
Azt az egyet nem kérdeztem meg, csak utólag jutott eszembe, hogy esetleg lehet-e mind a kettőt egyszerre. Ha már lúd legyen kövér. 

A szövettan persze nem jött meg mára sem, ha az pozitív akkor a hónalji nyirokcsomók is mennek vele. Nagyon bízom és hiszek abban, hogy negatív, a védekezőrendszeremre szükségem van. :)

Sokkal magabiztosabb voltam bent a bizottságnál most, tényleg megerősödtem. Mertem kérdezni és mertem gondolkodási időt kérni. Nem is problémáztak rajta. Viszont az én orvosom nem lesz most 2 hétig, márpedig jó lenne minél előbb. Mindenképp szeretnék orvost váltani, szóval ha a műtétre adom a fejem akkor sem ragaszkodom a mostani dokimhoz ha tovább húzódik 2 hétnél. Osztályvezetőként elérhetetlen, rengeteget kell rá várni és nincs meg a kölcsönös szimpátia sem. Plusz a tegnapi kirohanása után nem is bízom benne. Hiába nagyon jó szakember, ha a többi nincs meg. 

Tulajdonképpen 3 választásom van: belemegyek a műtétbe, nem megyek bele a műtétbe és keresek egy sebészt aki hajlandó csak a daganatot kiműteni vagy kivonom magam az egészből és meggyógyulok egyedül. 
Na most légy okos...

Párommal beszélgettünk este, csak egyszer pityeredtem el picit. Azért egy kicsit ijesztő a dolog. Viszont olyan melleim lehetnek, amilyet akarok. Próbáltam elképzelni, egyelőre ez nem nagyon megy. Mindenki támogat, biztat, akárhogy döntök mellettem állnak. Apukámmal is beszéltem este, félve mondtam el neki hogy elutasítottam a kemoterápiát. Ő anyukám miatt gondolja leginkább hogy kellene, mert azon jár az esze, hogy lehet hogy anyu még élne ha elfogadja. Ezt már sose tudjuk meg mint ahogy azt sem, hogy aki kapott kemoterápiát mitől gyógyult meg. Vagy azok akik nem kaptak és meggyógyultak. Rejtély ez az egész, nincs biztos recept. Végül azt mondta, hogy ő is és mindenki csak mondogatja a maga meggyőződését, de végül a döntés úgyis az enyém. Szerintem elfogadta a döntésem, csak még fel kell dolgoznia. Örülök, hogy nem kell vele is hadakoznom, hanem meg tudtam vele beszélni a lehetőségeket, a félelmeimet és a gondolataimat. A vele való kapcsolatom is sokat fejlődött ez alatt az idő alatt. 

Szeretném még sokáig élni ezt a mostani életet, mert hihetetlenül boldog vagyok. Tulajdonképpen örülök hogy így alakult és jött ez a betegség, mert végre nem halogattam tovább a változásokat az életemben, elkezdtem tudatosan élni és odafigyelni az egészségemre, a környezetemre és a lelkemre, illetve a párommal teljes mértékben összekovácsolt minket. Szerintem ha ezen túljutunk, akkor jöhet már bármi.
Egyre inkább hajlok afelé, hogy alávessem magam a műtétnek. Legalább annyira érzem, hogy ez a helyes megoldás mint amennyire éreztem a kemoterápiánál az ellenkezőjét. Még alszom rá pár napot.