Az elmúlt napokban sokat gondolkodtam arról, hogy leműtsék-e a mellem és arra jutottam, hogy csináljuk és amellett kardoskodtam, hogy akkor lehetőleg egyszerre mindkettőt. Rengeteg képet, videót néztem, próbáltam magam lelkileg felkészíteni. Nem csak magam, a páromat is. Az orvosom nem lesz két hétig, de egyébként sem szerettem volna ha ő kezel tovább, választottam egy újat.

Intézményt nem váltottam, úgy vélem hogy a lehető legjobb helyen vagyok a lehetőségekhez képest. Az új orvos sem ismeretlen, bent volt a horrorisztikusra sikeredett emlőbizottsági konzultáción, másnap összefutottunk a sebészeten is. Akkor megállt, odajött hozzánk és nagyon kedvesen beszélt velem. Csak azért jött oda, hogy lelket öntsön belém mert a bizottsági "ülés" eléggé ijesztő lehetett számomra (az volt). Mikor bent feküdtem a sebészeten és jött vizitelni még mindig emlékezett rám és megjegyezte, hogy sokkal szebben mosolygok már. Szóval összességében pozitív kép alakult ki bennem róla, erre a betegei csak ráerősítettek, mindenki dicsérte. 

Tegnap fogtam magam és elmentem hozzá. Mint mindig most is sokat kellett várni. Valahogy mikor nem viszek olvasnivalót, több a várakozási idő. Murphy, én úgy utállak. :) 3 órát (na jó annál is kicsit többet) ücsörögtem és nagyon lassan fogytunk. Azt hittem sose jutok be. Később rájöttem, miért megy olyan lassan a dolog. Mindenkire kellő időt és figyelmet szánnak. 
Bekerültem, megvizsgált, felöltöztem, addig átolvasta a papírjaimat. Utána jött a sokk. Közölte, hogy szerinte butaság amit csinálok. Mármint hogy nem fogadom el a terápiát. Szerinte elengedhetetlen és az én típusú rákomra ez az egyetlen megoldás. És csak mondta és mondta és mondta. Annyira hiteles volt, meggyőző és elmondott mindent, amit eddig az elmúlt 2 és fél hónapban senki. Választ kaptam a kérdéseimre. Tudta, hogy úgy mentem oda hogy vegyék le mindkét mellem, de megkért, majdnem könyörgött, hogy gondoljam át a dolgot újra, ez nem megoldás önmagában. 
Szeretem az ilyen embereket. Aki őszinte, nem kertel hanem a képembe mondja a véleményét és képes ezt nem tahó stílusban megtenni, hanem némi humorral. Nevettem, sírtam. Nagyon szimpatikus volt és láttam rajta hogy tényleg segíteni akar és nem felszabdalni. Azonnal elintézte a genetikai vizsgálatomat is, amire 2 hónapja tojik mindenki. Elmondta hogy fiatal vagyok, nem itt kéne ülnöm. És igen, a kemoterápia szar dolog, kihullik az ember haja, hányinger és társai... arra is van megoldás. Nem kérte, hogy most azonnal döntsek, megbeszéltük hogy pénteken visszamegyek hozzá és beszélgetünk. 

Beszélgetünk! Meghallgat, kérdezhetek és válaszol. Nem utasít vagy dönt helyettem. Emberszámba vesz, nem betegként hanem emberként kezel. Mondta, hogy el tudja képzelni rólam, hogy egy karakán és határozott nő vagyok az életben aki kiáll a döntései mellett, de most nem a jó úton járok. Nem kell nekem most kitalálnom az onkológiát. Hisz a lelki hátterében és fontosnak is tartja a lelki oldalt. Benne meg tudnék bízni. 
Ennek megfelelően el is bizonytalanodtam most először a kemoterápiát illetően. Lehet, hogy tényleg szükséges lenne? Nem akarok meghalni, élni szeretnék. Nagyon nagyon szeretnék még élni. Nem két évet, nem 5 évet. (Utána néztem és a tripla negatív mellrákban szenvedők 40%-a él 5 évig vagy annál tovább). Na akkor ezt a statisztikát kell elfelejteni nagyon gyorsan. Viszont ma nem megy. Tegnap sem ment. Ma még minden mindegy és legszívesebben nem döntenék hanem fognám magam és mint a filmekben élnék amíg meg nem halok. Vagy valami ilyesmi... 

Éjszaka azzal álmodtam, hogy megpróbálták nekem beadni a kemós szereket én pedig üvöltöttem velük hogy én ezt nem akarom és elfutottam. Egy másik álmomban ugyanezen az éjszakán sikerült beadniuk valami narancssárga színű löttyöt, viszont akkor a fájdalomtól ordítottam. Szép kis éjszakám volt.