Pénteken párommal kivettünk egy szabadnapot és ellátogattunk az onkológusomhoz. 

Sok kedvem nem volt menni, éjjel fél 3-kor arra ébredtem, hogy borzasztóan fáj a torkom, reggelre pedig már minden bajom volt. Kicsit nyűgös voltam. Mire odaértünk 9 körül az orvoshoz már rengetegen voltak, tudtam hogy egyhamar nem kerülünk sorra, de arra azért nem számítottam, hogy délután fél 3 lesz, mire bejutok. 

Átnézte a szövettanom, beszélgettünk és olyat mondott, amitől hirtelen megfagyott bennem a vér. Elmondta, hogy ő szeretne még nekem kemót adni az esetleges tüdő- és májáttétek megelőzésére. Neki most olyan furcsa, hogy csak sugár lenne a műtét után, szeretne még adni valamit ha már hormonkezelést nem adhat. Nem örültem a hírnek. Elmondta azt is, hogy ez nem olyan hajhullatós kemó, CMF a neve és csak 3-at kapnék belőle. Addigra már fogtam a párom kezét és kérdeztem, hogy muszáj-e, én annyira nem szeretném ezt. Közben egyeztetett telefonon a sugaras dokival is. 

Még kérdéses, hogy mi lesz a menet, hétfőn egyeztet a professzorral és kedden felhív, hogy mi a döntés. Addig meg eszem a kefét. Persze, ha azt mondják hogy még 3 kemó nem fogok ellenkezni, de jó lenne ha nem lenne rá szükség és már csak a sugárterápia lenne hátra. Azért jó érzés, hogy törődnek velem és szeretnének megóvni mindentől amitől csak tudnak. Ezt már így megnyugodva, átgondolva a hallottakat látom így, ott, akkor átverve éreztem magam, mert azt mondták 6 kemó és vége, nagyon csalódott voltam. 

Elmentem még az utolsó töltésre, elmeséltem a dolgot a sebészemnek és ő is csodálkozott egy kicsit. Viszont legalább ott végeztem, majd ha az onkológiai kezelésem befejeződött, akkor kell jelentkeznem megint és megbeszélhetjük a végleges implantátum behelyezésének időpontját, az már a "celebműtét" lesz. :)

Jesszus, már nekem is vissza kellett olvasnom hogy miről írtam utoljára... pedig van miről írni, csak vannak hátrányai ha az ember még nem önmaga és fáradékony. A napi rutin kiüti.
Mostanában sokat dolgoztam, szabadságolások voltak és most én voltam, aki maradt. Olyan jó volt, stresszes, de jó volt sokat dolgozni, mert megtehettem és egész jól bírtam. Igaz, hogy a hétvégéket nagyjából átaludtam, de húúú, izgalmas volt. 

Műtét után 3 héttel még mindig nem nagyon akart a doki varratot szedni, így csak felezés volt, viszont a töltögetést elkezdtük 40 ml-rel. Izgultam előtte nagyon, nem tudtam hogy fájni fog-e, hogyan történik. Végül a dokival jókat nevettünk közben, viccelődtünk és ugrattuk egymást, amiben az asszisztens is partner volt. Mintha nem is orvosnál lettem volna, jó volt a hangulat. Persze közben járt a kezük, én meg csak feküdtem. A töltés egyébként egyáltalán nem fájt, nem is éreztem semmit. Le kellett feküdnöm, a fejem fölé tennem a kezem, a doki pedig megkereste a szelepeket és tűvel, fecskendővel sóoldatot juttatott bele. A legkeményebb rész az volt, hogy a fejem alá tegyem a kezem. Tornáztam, de azért még húzódott. Viszont a torna hatására a mozgásom sokat javult. Minden nap csináltam, miután megkaptam egy kedves ismerősömtől hogy mit is és hogyan is kellene. Nem volt egy leányálom az elején, de mindig élmény volt mikor meg tudtam csinálni rendesen egy gyakorlatot. Aztán jöttek az eredmények: fel-le tudtam venni a pólómat, be tudtam ülni és ki tudtam szállni egyedül a kádból, le tudtam vágni a párom szakállát, meg tudtam vakarni a hátam.

Lassan-lassan minden visszatért a régi kerékvágásba. Elkezdtem dolgozni, főzni, takarítani mintha mi sem történt volna. Hetente kellett töltésre járnom, az első 40 ml után 80-nal folytattuk minden héten. És minden héten euforikus állapotban mentem dolgozni és boldogan húztam ki magam. Elég látványos is egyébként, nem is gondoltam hogy ennyit számít. Most pénteken voltam és csak 60 ml-t kaptam és azt mondta az orvosom, hogy nem is nagyon kellene bele többet tölteni, most tartunk 520-nál, tehát viszonylag nagy. Közel sem olyan, mint az eredeti, nem is hasonlít, kemény és egyáltalán nem természetes, viszont van. Már tudok az oldalamon is aludni, szóval kipihentebb is vagyok. Persze, nagyon furcsa érzés és sokszor szembesülök azzal, hogy más, de nagyon gyorsan megszoktam. Sokkal gyorsabban, mint a hajam elveszítését, ami elég érdekes. Mondjuk valahogy a mellem sosem tartozott a kedvenc testrészeim közé, hiába volt nagy. Talán valahol még örülök is neki, hogy most ilyen... igen, ez lehet hogy kicsit morbid, de ha már így alakult megkerestem benne a jó oldalt. :)

Minden egyes nap látom magamon a gyógyulást, azt, ahogy a szervezetem újjászületik a betegség és a kemó után. Lenő a beteg körmöm, a lábujjamról volt ahol már le is pottyant a régi. Megújul a bőröm is, szinte hámlottam 3 hétig olyan durván kopott a bőröm, de most már majdnem mindenhol olyan, mint a babapopsi. Nő a hajam, az elmúlt héten már mindenféle fejfedő nélkül járkáltam a városban. A hónap elején a menstruációm is visszatért, amin nagyon meglepődtem, hiszen nem készültem ilyesmire mostanában. Viszont cserébe 3 hétig vérezgettem, már kezdtem aggódni amikor a múlt hétvégén nagyon durva görcseim voltak, szinte ömlött belőlem a vér 2 napig és abbamaradt ahogy jött. Szóval újra működöm, csak az kell hogy beálljon újra a rendszer. 

Ez utóbbi nagyon nagy változás bennem. Én, aki annyira adott mások véleményére, félt hogy megbámulják eljutottam oda, hogy nem érdekel senki véleménye csak az, hogy én jól érezzem magam. Ha kendőben akkor úgy, ha anélkül akkor pedig amúgy. A parókát a múlt hétvégén kicsit sem ünnepélyesen bevágtam a dobozába és eldugtam az ágy alá. Sose kelljen többet.

Persze a gyógyulgatás mellett majd' minden nap eszembe jut ha fáj valamim, hogy ugye nem? A hosszú menzeszem alatt minden nap eszembe jutott, hogy ugye nem áttét, mikor fáj a hátam ugyanebben reménykedem. Szerintem ez sosem fog elmúlni, valahol nem is olyan mélyen mindig bennem lesz az állandó félelem. Viszont tudok sírás nélkül beszélni róla, ami szintén nagy szó, hiszen én nem kicsit érzékeny, érzelmes ember vagyok. Elfogadtam a történteket és lassan a végén járok a kezeléseknek. Jövő héten megyek utoljára töltésre, megnézzük hogy kell-e még egyáltalán, aztán elmegyek az onkológusomhoz (eddig szabadságon volt) és megvitatjuk hogy mi van még. Sugárterápia biztosan.

Nagyon eltűntem, bocsánat, csak sok dolog volt mostanában és nem jutott energiám már pötyögni.

Szóval a műtét után aggódtam, hogy fogok én egyedül csinálni bármit is, de nem volt mese csinálni kellett, ugyanis a párom jól lebetegedett. Nem volt hangja, lázas volt, köhögött, folyt az orra, nagyon kis elesett volt. Bejött hozzám azért, de inkább hazaküldtem hogy pihenjen. Meg ha a nővérkék meghallják a "hangját" akkor páros lábbal rugdossák ki amúgy is. 
Úgyhogy nagyrészt egyedül voltam, olvasgattam és persze nagyon sokat kellett sétálnom. Elkezdtem ismerkedni, találkoztam is két fiatalabb, szimpatikus nővel akikkel jól el tudtunk beszélgetni. Így már sokkal vidámabban és gyorsabban telt el a hétvége. Közben készültem a hétfői hazamenetelre is, ezt tűztem ki célul már mielőtt befeküdtem a kórházba. Nem a kedvenc helyem na. :) A drain-en keresztül elég sok folyadék jött, próbáltam szuggerálni hogy elfogyjon és vegyék ki, de ez nem így működik sajnos. Hétfőn reggel a doki a jobb oldalamból kivette és szabadon bocsájtott. A másik cső maradt, a küblit kellett csak kicseréltetnem hogy egy üressel menjek haza. Minden nap jelezni kell rajta, hogy mennyi folyt és ha 50 ml alá csökken akkor lehet kivenni, egyébként pedig pénteken vár vissza. 

Párom jött, csomagoltunk és már száguldottunk is hazafelé taxival. 

Kötözés alkalmával már láttam a sebeket és nem is igazán sokkolt a dolog, de valamiért mikor hazaértünk és segítséggel lefürödtem eltört a mécses. Nem is igazából azon ahogy kinézek, hanem hogy segítségre szorulok már megint. Utálom a kiszolgáltatottságot, hogy állandóan kérni kell. Plusz idegesített az a hülye cső is ami kilógott belőlem. Kedden aztán elmentem a háziorvoshoz és úgy nézett rám mint valami csodára, kérdezgette mi a fenét keresek ott ilyen hamar és húú meg háá, nem kellett volna elsétálnom. Mondtam neki hogy úgyis kell mászkálnom, előírás, szóval "kellemest" a hasznossal. A sétálás nem volt kellemes, fájt az egész mellkasom, mintha a műtét arról szólt volna, hogy kalapáccsal zongoráznak a bordáimon. A szegycsontom fájt a legjobban. Páromnak úgy próbáltam elmagyarázni az érzést, hogy olyan, mintha egy 100 kilós ember tűsarokkal taposna. Szóval szuper volt. Nem tudtam mély levegőt venni, napokig nem tudtam például tüsszenteni emiatt. Aztán apránként javulgattam, pénteken megszabadultam a csőtől, hétfőn már magam tudtam bevinni a táppénzes papíromat a munkahelyemre. Persze nem maradtam ott, de bementem a kollégákhoz és jó volt ott lenni, de még egy hét láblógatást terveztem otthon. Nagyon sokat aludtam. 

A kutyát nem mertem egyedül sétáltatni, szóval a páromnak át kellett szerveznie a napjait, szabadidős tevékenységeit le kellett redukálnia. Nagyon sajnáltam és rosszul éreztem magam emiatt. 

Meglepően gyorsan teltek a napok, mikor megint kötözésre mentem 2 héttel a műtét után még mindig nem szedtek varratot, viszont a doki azt mondta hogy tusolhatok vele. Úgy rendesen. Na ott majdnem a nyakába ugrottam. Azt is mondta, hogy a kötést se tegyem már vissza rá utána. Jujj... eszembe jutott hogy le kell venni és elkezdtem félni. Hirtelen már nem is akartam annyira zuhanyozni.
Előirányozta következő hétre a varratszedést és az expander töltését. Csupa izgalom minden nap. :)

Műtét megnevezése: kétoldali bőrtakarékos mastectomia és kétoldali emlőhelyrellítás expanderrel, bal oldalon axillláris sentinel nyirokcsomó eltávolítás.
Lefordítva mindkét mellemből eltávolítják a mirigyeket és némi bőrt, de nem az egészet, a bal oldalról pedig kiműtenek pár nyirokcsomót ellenőrzés céljából. Ha ez kész, akkor a mellizom alá beteszik az expandereket, amikben már van 100 ml folyadék. Tehát lesz egy pici cicim már a műtét után is. 

Estefelé benézett hozzám a sebészem megkérdezni, hogy vagyok és közölte, hogy aludjak, mert holnap korán jön. Kaptam altatót. A legutóbbi kórházasdi alkalmával nem akartam beszedni, viszont most úgy éreztem mégis be kellene. 2 tablettát kaptam, abból egyet bevettem és aludtam egy jót. 

Egyébként nagyon jó kis helyem volt, két ágyas szoba és egy tündéri szobatárs. Kicsit szégyenlősen kezdtem, nem nagyon akartam levenni a parókám, aztán este már muszáj volt, mégse aludhatok abban és onnantól tojtam az egészre. Reggel (mit reggel, hajnalban!) háromnegyed 5-kor jöttek ébreszteni, hogy menjek zuhanyozni, a doktor úr már itt van és menni kell hozzá hogy berajzoljon. Letusoltam szépen a fertőtlenítős löttyel és néztem ki a két kis résen a fejemből, azt se tudtam merre van az arra, mikor jött a doki, hogy akkor menjek. Beszélgettünk, mutogatott képeket a helyreállított mellekről és még egyszer megkérdezte, hogy biztos ezt akarom-e. Naná, menjünk, csináljuk. A kezembe adott egy expandert, hogy akkor két ilyet kapok most. Mit ne mondjak, elég furcsa dolog.

Aztán vetkőzés, rajzolás és közben magyaráz. Sajnos a nagy mellem most nem volt szerencsés, sok a bőr és nem kell ennyi, úgyhogy a mellbimbóimnak mennie kell, mondta. Vállat vontam. Befejezte a művet, mehettem vissza a helyemre. Azt azért még megkérdeztem, hogy hányadik leszek: második, 10 körülre készüljek. Próbáltam még aludni, de jött a nővér hogy akkor ő most nekem branült szúr. Most? Komolyan? Nemár... elég szerencsétlenül sikerült, az hagyján hogy már amikor a szorítót tette fel úgy megszorította a karom hogy azt hittem most azzal akarja levágni, aztán jól megütögette a kézfejem. Nem paskolgatta, mint szokás, hanem szó szerint ütötte, mert hogy nem talál vénát... ezt sose értettem, nem ittam egész éjjel, hajnali fél 6 van mégis mit várt?! No mindegy, ezután sikerült jó szar helyre beszúrni, fájt közben is meg utána is, pedig én aztán nagyon jól tűröm az ilyesmit, de képes volt a kézfejembe a csuklóhajlatba szúrni, ergo minden mozdulat fájt (azóta is érzékeny amúgy). 
Oké, túléltem, had aludjak. Jön az első gyors vizit. Visszahunyom a szemem, 20 perc múlt jön a nagy vizit, utána meg mehettem már le az izotópos rajzolásra. Olyan szépen összefirkáltak... mire visszaértem megjött a párom, szóval már nem aludtam, beszélgettünk, ölelgettem, elintéztem a szükségeimet aztán hozták az infúziót. Innentől fekvés. Feszített a branül ahogy folyt az infúzió, mondtam én hogy nincs az ott jó helyen.

Épphogy elkezdett folyni már jöttek is értem. Váratlan volt mit ne mondjak, akkor kezdett el remegni a gyomrom. Vetkőzés, átfekvés a műtős ágyra, búcsúzás, indulás. Ez a legrosszabb rész, reszkettem az idegességtől és fáztam is. Mikor betoltak az előkészítőbe a műtőben még ébresztették az előző beteget. Amíg vártam rámdobtak még két takarót, mert tényleg hideg volt. 

Betoltak a műtőbe én pedig megnyugodtam. Rengeteg ember tüsténkedett körülöttem és mindenki kérdezett valamit, kedvesek voltak, szóval tartottak. A másik oldalon a sebészem telefonált, de mikor meglátott integetett nekem. Ez annyira emberi volt és sokat jelentett. Visszaintegettem és utána lekötözték a karom és elkezdték folyatni az infúziót. Mondtam, hogy fáj a branül, olyan hülye helyen van. Ők is egyetértettek és megígérték, hogy mire fölkelek már nem ott lesz. Tök jóóó! :)
Fölémhajolt a világ legjóképűbb aneszteziológusa és elém tolta az oxigénmaszkot, hogy vegyek jó nagy levegőket. Az utolsó emlékem, hogy 10:56-ot mutatott a hatalmas digitális óra. 

Ezután az első tiszta, biztos emlékem, hogy a saját ágyamban fekszem az osztályon és viszket az orrom, a páromat kértem hogy vakarja meg, mert én nem tudtam. Nagy sürgés forgás volt körülöttem, valami nem stimmelt, mert dokik is nagyon nézegettek, főleg a bal oldali drain-csövemet. Még így félkómás állapotban megkérdeztem, hogy van-e valami gond, de a válaszra nem emlékszem. Aztán később kiderült, hogy igencsak vérzem és emiatt a nagy aggodalom, kaptam a vérzéscsillapítót is. Fél 3 körül vittek vissza egyébként, szóval 3 és fél órát szunyókáltam a műtőben. 

Az éjszakai alvással nem volt gondom, tulajdonképpen egész nap aludtam, csak arra keltem fel ha valaki bejött a szobába és reméltem hogy semmi fontosat nem mondanak, mert képtelen lettem volna akárcsak felfogni is, nemhogy megjegyezni. Másnap még mindig nem engedtek felkelni, alig értem el a telefonom az éjjeli szekrényen. Párom erre a napra nem kért már szabadságot én pedig kétségbe estem, hogy fogok én egyedül így bármit is csinálni. Sehogy, úgyhogy írtam neki egy szívhez szóló üzenetet, hogy próbáljon meg korábban eljönni a munkahelyéről, segítenie kellene. 
Délelőtt levágták rólam a szorító kötést és azzal a lendülettel megindult a vérzés ismét. Jött a nővérke, kérdeztem hogy ez így normális-e. Szó nélkül kiment és hívott egy dokit. Ő is megnézte és végül szóltak a sebészemnek. Mire megjelent, addigra nagyjából megállt, mondta hogy valószínűleg csak egy vérömleny örült meg a szabadságnak, de inkább tegyük vissza a szorítókötést. Jajj... na az olyan, mintha szépen satuba fognának minden oldalról, alig tudtam benne levegőt venni. Mondta hogy ne egyek hátha újra kell műteni, délben visszajön és leveszi megint, aztán meglátjuk mi lesz. Hozták a reggelit, az ebédet, már elmúlt dél, de a doki sehol. Én itt veszek éhen, ugyanis szerda 6 után már nem ehettem, viszont most péntek dél múlt, éhes vagyook! Aranykezű sebészem délután 3 körül jött és vágta le a kötésem. Nem véreztem, azonban elővigyázatosságból még 1 órát feküdnöm kellett nyugiban. A nővér mondta, hogy egyek, de én már meg akartam várom a párom, vele fölkelek és akkor eszem. Részéről rendben volt, csak ő is itt akar lenni. Jó, majd szólunk. 

Párom fél 5 körül állított be, meglepetésként a tesómmal együtt. Szóltunk a nővérnek, felkeltem, leültem az asztalhoz és megettem mindent amit találtam. Na, mondjuk a felkelés fájt ám. Utána sétáltunk egy nagyot, beszélgettünk, majd vissza kellett volna feküdni. Kaptam egy kapaszkodót, hogy majd az segít. Nem mertem visszafeküdni, fájt. Párom és öcsém kinevettek, próbáltak segíteni de be voltam tojva, fogtam a kapaszkodót, ők röhögtek rajtam és mondták a hülyeségeket, én meg azon nevettem... a nevetés is fájt, de csak nem akarták abbahagyni. :) Végül valahogy lefeküdtem, de áhh, nagyon rossz volt. El sem tudtam képzelni hogy fogom ezt egyedül csinálni. 

A műtétig sok vicces dolog történt, de a legviccesebb hogy teljesen elfelejtettem, hogy meg kell csináltatni egy csomó vizsgálatot (teljes vérkép, vércsoport, ellenanyag, vizelet, ekg, mellkasröntgen) előtte. A háziorvos elintézte a beutalókat időben, mert oda még elmentem, aztán elfelejtettem, mert a kutya szemvizsgálata meg egyéb dolgai fontosabbak voltak. Illetve nem fontosabbak, csak a kemós agyam nem tud sok információt tárolni, így az új kb. törli a régit. (Hogy ez mikor múlik már el... mindig is szórakozott voltam, de azért ez már lassan orvosi eset.)

Utolsó pillanatban eszmélés, párom kér időpontot a rendelőbe ahol végzik a vizsgálatokat. Egy hét múlva, péntek 13-ra kapunk is (csak vérvételre), ami egyébként is jól hangzik, de a tetejébe következő hét szerdán kell befeküdnöm. Na vajon meglesz minden? 

Pénteken elbattyogtam, gondoltam órákat fogok ülni a három vizsgálatért amiből csak 1-re, a vérvételre van időpontom, úgyhogy a másik kettőt tuti nem is csinálják meg... kicsit negatívan álltam neki a dolognak, de hát az onkológián edződtem. Semmi kedvem nem volt az egész hercehurcához.
Aztán jött a meglepi, bementem, alig volt ott ember és meglepően rendezett, tiszta az egész épület. A hölgy a recepción gyorsan és pontosan eligazított, adott sorszámokat, irány az első állomás, a vérvétel. Ott egy kis galiba, gyors megoldás és 2 perc múlva már mehettem is befelé. Aztamindenit! :) Nyomás tovább, ecc, pecc, kimehetsz EKG. 4-en várakozunk, papírok beszed, 10 perc múlva már mehetek is be a vizsgálatra. Miután mindenki kész, 2-3 perc után megkaptam a leletem. Újra csak hűűha! Mellkasröntgennél ugyanez játszódott le, maximum húsz perc alatt bementem, kijöttem, leletet kaptam. Nagyjából 1 óra alatt az összes vizsgálatot letudtam. Péntek 13., imádlak. Ez most a reklám helye, ez volt a Szegedi úti szakrendelő. Rend van, tisztaság, van hova leülni és minden olajozottan működik. Le vagyok nyűgözve!

Mostmár csak azon kellett izgulni, hogy a vérképem meglegyen keddre. Hétfőn felhívtuk a háziorvosomat, hogy megvan-e és igeen, lehet menni érte. 
Egyébként mindent az utolsó pillantra hagytam, a vásárlás nagy részét is, szóval a hétfő és főleg a kedd szépen be volt táblázva. Kedden 2-kor eljöttem a munkahelyemről, irány a háziorvos. Ott ahogy meglátott a nővérke közölte, hogy a vércsoport vizsgálat nincs meg, csak holnap vagy csütörtökön. Szuper, nekem holnap már a kórházban kell lennem. "Ajjaj!' - volt a reakció. Köszi, hát ajjaj... amúgy is messze álltam a zen állapottól, de ettől a plafonon voltam. A többit megkaptam mikor bejutottam, kézszorítás, mondta a doktornő hogy drukkol nekem. Édes nagyon, meg a nővérke is, megnyugtattak hogy nem lesz gond ebből a hiányból. Hittem nekik. 

Gyorsan rohantam tovább, mert nem volt még kompressziós harisnyám. Miért is lenne?! Gyógyszertár 1 - nincs méret, gyógyszertár 2 - egyáltalán nincs, valami gyógyüzlet - méretet kell venni és amúgy huszonakárhány ezer forint. "Tessék? Köszi, viszlát!" Előtte még megjártam a ruhaboltot hogy szerezzek végig gombos pizsiket. Volt, összesen 3 féle, 6 ezer forintért darabja. Na, azért felmarkoltam kettőt, az egyik akciós, hurrá. Próba, jó, mehetünk. Kell papucs. Az itt nincs, irány egy cipőbolt. Istenem, de imádom hogy itt lakom a Westend mellett. Találtam egy helyes papucsot, próba, jó, mehetünk. 
A minap megnéztem egy ismerőssel a Csillagainkban a hiba című filmet. Az, hogy néhány könnycseppet elmorzsolok a moziban előfordul, de ez... bőgtem. Szó szerint bőgtem és nem csak én, mindenki a teremben. Aztán hazafelé késztetést éreztem, hogy fussak. Futottam, hazaérve a párom nyakába vetettem magam és folytattam a bőgést. Mikor ez az ismerősöm megírta, hogy látta az Alexandrában a könyvet nem volt kérdés, hogy mit viszek magammal olvasni a kórházba. Kell! Úgyhogy hiába voltam fáradt és voltam felpakolva irány a könyvesbolt. Megszereztem, irány haza. Még el kellett vinni a kutyát sétálni, mire hazaértünk azt hittem hogy végem van. Már nem voltam ideges, tudtam hogy úgy fogok aludni mint a bunda. 

Másnap reggel még elvittük a kutyát sétálni, utána pedig irány az Országos Onkológia Intézet, Daganatsebészeti Központ, Emlő és Lágyrészsebészeti Osztálya. :)

Elmentünk a központi épületbe és becsekkoltunk a hotelbe. Utána elmentünk az aneszteziológiára a papírjaimmal, hogy megmondják altatható, műthető állapotban vagyok-e. Beadtam a papírjaim 4-5 másik emberrel együtt. Szépen hívták be az előttünk érkezőket, már tudtam hogy mi jövünk... és nem. Az asszisztens is furán nézett, mikor az utánunk következő férfit hívta be. Mi is néztünk nagy kerek szemekkel, már épp mondani akartam hogy hé. Kérdezte a nevem, meg hogy hol vannak a papírjaim. Mondom odabenn. Ott nincs. Bement, visszajött kétségbeesett arccal. Felírta egy papírra a főbb adataimat, közben mondta hogy ne aggódjak, ha nem lesz meg majd kinyomtatja a leleteket. "- Ezt ugyan nem, mert nem itteni leletek voltak! - Ajjaj!" Na, ezt már ismerem... Kaptam két infarktust és egy agyérgörcsöt, nem tudtam kit és hogyan üssek meg, aztán lenyugodtam mert úgyse segít. Ő meg közben kutatott, felhívta a fél épületet ha valaki valahol találkozik a papírjaimmal akkor vigye oda. 
Azért behívtak és bemondásra ráírták a papíromra, hogy altatható vagyok. Mértek egy vérnyomást és próbáltak megnyugtatni, hogy lesz műtét, ne aggódjak. Hát, akkor menjünk fel az osztályra, majd lesz valami. Főnővér tajtékzott mikor elmeséltem, és még izotópos jelölésre is kell mennem (mint a múltkor). Persze ez nem úgy működik, hogy most akkor minden lelet nélkül megműtenek... szerencsére. Gyorsan levette a vért ami kellett, adott beutalókat és szépen 1 óra alatt le kellett szurkolni az összes vizsgálatot. Na most ez a szakrendelőben ment rendben, viszont itt... mondjuk úgy hogy nem volt sok esély és még dél előtt érjek oda a jelölésre. Persze ha már bennem van az izotóp akkor nem röntgeneznek, nehogy már egyszerű legyen. 

Bekopogtunk, könyörögtünk, végül megcsináltak mindent, megkaptam az izotópot is. És én még a vércsoport leletem miatt aggódtam. :) 

Vártunk egy kicsit, majd megkaptam az ágyacskámat és az ebédet. Nyugi van. :)

Nagyon nyűgösen viseltem az utolsó kemó mellékhatásait, de hamar túl lettem rajta. Nem mondom, hogy nincsenek még most is ebből fakadó problémák, de őszintén... az elmúlt hónapok után fát lehet vágni a hátamon. 

Ami maradt az a hátfájás, a gyomorégés (néha), a hányinger (szintén néha), és az általános gyengeség. A körmeim borzalmas állapotban vannak, de a hajam viszont nő. Néhol jobban, néhol kevésbé, de mindenhol. Jó érzés megint plüssfejűnek lenni. 
A műtétre még jobban össze fogom szedni magam, nagyon várom már, mert azért folyamatosan motoszkál bennem hogy nem vették ki és zavar. Nagyon szeretném már magam mögött tudni az egészet és mikor eszembe jut akkor nagyon előre pörgetném az időt úgy szeptember környékére. Aztán mindig rájövök, hogy nem lehet ezeket csak úgy átugrani, meg kell élni minden egyes pillanatát ennek is és addig sok szép dolog is vár. 

Jelenleg az új kutyuskánk foglal le a leginkább, akit menhelyről fogadtunk örökbe. 7 hónapos kis energiabomba, olyan mintha lenne egy gyerekünk. Háromnegyed 6-kor kelünk minden nap és megyünk sétálni, utána dolgozni, este is legalább másfél óra séta, úgyhogy mire tényleg ágyba kerülök már 11 is elmúlt és hulla fáradt vagyok, nem gondolkodom, csak alszom mint a bunda. Közben nevelnünk is kell, játszani, szóval teljesen lefoglal. Ez kell nekem. Bár néha legszívesebben odaadnám neki a kulcsot hogy menjen és sétáltassa meg magát mégis ráveszem magam hogy menjek és annyi energiát, örömöt kapok ettől a kis szőrgolyótól, hogy teljesen kisimultak az idegeim és úgy érzem csak teljesebb lett az életem. 

Vége, vége, vége!

Szerdán menetrend szerint megkaptam az utolsó kemoterápiás kezelésem, ezzel a gyógyuláshoz vezető úton egy mérföldkőhöz érkeztem. Emlékszem még, mennyire féltem, mennyire nem is akartam ezt az egészet végigcsinálni. Aztán hallgattam a jó szóra és lépésről lépésre végigcsináltam az egészet. Nem volt könnyű, sokszor mondtam hogy én oda többet nem megyek. Aztán valami mindig kirángatott a holtpontról. Egy jó szó, biztatás, vagy épp a félidei jó eredmény, ami megmutatta hogy megéri kicsit szenvedni. 

Nagyon sokan álltak mellettem, akik ugyanezzel a problémával küzdenek vagy küzdöttek. Mindig mikor kétségbe voltam esve azonnal ott voltak, akár az éjszaka közepén is, még ha csak virtuálisan is, hogy támogassanak és jó tanácsokkal lássanak el. Nekik bármit elmondhattam, mert tudták min megyek keresztül. Vannak dolgok, amikben senki más nem tud segíteni, csak az aki már átélte. Ha Ők nem lettek volna, sokkal nehezebben ment volna minden. Hátország nélkül nem lehet háborút nyerni. 
Persze a párom volt a legfőbb hátországom, aki végtelen türelmével és odaadásával megkönnyítette az életem. Nem engedte, hogy elhagyjam magam, tudta hogy mikor van tényleg szükségem pihenésre és mikor kellene összeszednem magam és ennem vagy kimásznom az ágyból. Reggelit készített nekem, odafigyelt rám, meghallgatott, tanácsot adott ha kértem, megnevettetett, mellettem volt mindig. Amíg élek nem fogom tudni neki ezt meghálálni, fogalma sincs szerintem hogy mennyit segített abban, hogy ilyen jól viseljem ezt az egészet. 

Az utolsó kezelésem örök emlék marad. Nem csak azért, mert végre vége, hanem mert néhány belevaló nő úgy gondolta, hogy meglep engem az utolsó kezelésem alkalmával. Kicsit megcsúsztam és későn kezdett folyni a koktél, így ők kicsit előbb érkeztek mint tervezték. Ennek ellenére ott maradtak velem, beszélgettünk, nevetgéltünk. Aztán mikor végre kikerült a kezemből a branül apró ajándékokkal leptek meg, kártyával, illatos rózsával és egy plakáttal, valamint a lényükből is kaptam egy darabot. Rengeteg energiát és szeretetet adtak, hihetetlen volt. Feldolgozni is csak itthon sikerült, ott végig csak vigyorogtam és próbáltam megélni a pillanatot. Párommal kölyökpezsgővel készültünk a nagy napra, kicsit vicces volt a kezelőben pezsgőt bontani és ünnepelni, teljesen átváltozott az atmoszférája a helynek. Azt hiszem ha valamiért arrafelé kell majd mennem nem a kezelések fognak eszembe jutni, hanem ezek a pillanatok. 

Azért majdnem sikerült lemaradni a kezelésről, megint elég sokat kellett várni, nekem pedig el kellett mennem a genetikára összeszedni a végleges leletemet. Ott is volt csúszás, de nem aggódtam, gondoltam megoldják nélkülem, de nem. Szóval volt futás vissza az onkológushoz. Jól le is tolt, hogy minek mászkálok el, de azért megkaptam a papírkámat hogy mehetek. Legközelebb csak a műtét után, szövettani eredménnyel a kezemben kell mennem. Ennél jobb hír a világon nincs most számomra. :)

Most még nyögöm a mellékhatásokat, ma be is lázasodtam, mert nekem muszáj volt szombaton hősködnöm. Új projektbe fogtunk, mégpedig be szeretnénk fogadni egy kutyust. Őt szombat reggel kellett menni meglátogatni és elvinni sétálni. Én már pénteken nem voltam a top-on, nyűgös voltam és gyenge, de felkeltem szombaton hajnalban. Még akkor sem voltam jól, de amint megláttam a kutyát minden bajomat elfelejtettem és több mint 1 órát sétáltunk vele a Népligetben. Hazaérve megbosszulta magát és nagyon nem voltam jól, aludtam is szinte egész nap, este pedig szenvedés volt. Nem is tudom elmondani, leginkább olyan érzés mint mikor jól leveri az embert valami betegség és az élet is fáj. Hajnalban tetéztem egy jó kis migrénnel. Ma is nagyjából egész nap aludtam, amikor nem kutyanevelős műsorokat néztem, estére pedig szépen belázasodtam. Ez nagyon nem jó, de nem akarok orvoshoz menni, inkább itthon maradok holnap és meglátjuk mi lesz. 

Viszont a kutyus nagyon aranyos, úgyhogy péntek este érkezik hozzánk a 2 hetes próbaidejére. :) 

Nem fogok eltűnni, továbbra is rendszeresen jelentkezem. Még sok van hátra addig amíg elmondhatom, hogy meggyógyultam, de meg fogok! Ebben az egyben biztos vagyok!

Jajj, majd elfelejtettem, nő a hajam. :) Jövő héten még utoljára le lesz borotválva, de már van babahajam és úgy örülök neki. Nagyon viccesen festek, főleg mikor "összekócolom".  

Ez a kérdés sokszor napjában többször is elhangzik és mikor az a válaszom, hogy "köszönöm, jól", azt hiszik udvariaskodom, mert hát rákos vagyok, mitől lennék jól. 

Kezelés után a pénteki nap vége már kicsit húzós volt, de kibírtam, hazamentem és kidőltem pihenni. A hétvége is arról szólt, hogy pihentem. Kicsit nyűgös voltam, hőemelkedésem volt, kicsit szurkáltak a csontjaim, de meg sem közelítettem a legutóbbi kezelés utáni állapotot. Jókat aludtam, nem mentünk sehova. Mondjuk emiatt lelkiztem is egyet a párommal, hogy most miattam nem tud menni de megnyugtatott, hogy már olyan szépen beépült az életünkbe ez az egész kezelésestül, mellékhatásostul, hogy majd tiszta unalmas lesz ha nem lesz semmi, most meg pihenjek szépen. :)
Hétfőn-kedden még Nurofennel indítottam a napot (a szokásos kamilla tea mellé) és azzal is fejeztem be, de szerdán már teljesen jól voltam, semmi különösebb bajom nem volt. Na jó, de, az új cipőm feltörte a lábam és már alig tudtam közlekedni, pedig lecseréltem már egy jól kitaposottra, de a nap végére már az is nyomta. Hiába ragasztgattam le, napok óta kínlódtam mert a kemó sajnos a sebgyógyulásban sem partner. Nem működött az mint régen, hogy este bekentem, másnap leragasztottam és jó volt. 
Ennek örömére május 1-jén nem mentünk sehova, ugyanis nem tudtam, mindkét lábamon a kisujjam egy nagy vízhólyag volt és a sarkamon is volt. Beszorultunk, pedig úgy szerettem volna mászkálni.
Bepótoltuk másnap, mikor is megjártuk az Ikeát, megint. Kétszer. Egyrészről nagyon büszke voltam magamra, hogy el tudtam menni, hogy jól voltam és haza is tudtam jönni mindkétszer, másrészről úgy elfáradtam mintha a maratont futottam volna le, úgyhogy majdnem belealudtam a vacsorámba. :)

Azt kell mondjam egész jól megúsztam ezt a kört, az óvintézkedések működtek, a gyomrommal sem volt különösebb gond, amik előjöttek gyorsan elmúltak. Legutóbb 2 hét borzalom volt, most 3-4 nap volt kellemetlen. Szóval tényleg jól vagyok, még programokat is tudunk csinálni és el tudom végezni a munkámat, a páromra is jut energiám.

Emlékszem a fura tekintetekre, mikor kendőben merészkedtem az utcára. Volt köztük sajnálkozó, de volt akin látszott hogy csodálkozik, mi a jó fenét keresek a pályaudvaron. Én is és a sorstársak akiket ismerek próbáljuk élni az életünket és elmegyünk a boltba meg ismerősökkel találkozunk a kávézóban, vásárolgatunk, vannak akik gyereket nevelnek stb. Magam körül azt látom, hogy mindenki küzd valamivel: fáj a háta, allergiás, sérült a lába, migrénes, cukorbeteg... a lelki betegekről nem is beszélve. Szóval ők ugyanolyan korlátok között élik az életüket mint én, csak nem kell parókát hordaniuk. :)
Egyébként olyan is volt akinek őszintén nagyon tetszett a kendőm és én is megszerettem. Néha sokkal inkább nőnek érzem magam kopaszon és/vagy kendőben, mint mikor szép hosszú hajam volt. Úgy látszik valóban nem ezen múlik.

A múlt hét hétfői vérvételen minden rendben volt, úgy elszabadultak a fehérvérsejtjeim, hogy 50-es értéket produkáltam. Kicsit túlteljesítettem a penzumot, de legalább szabad voltam. Annyit mondott a doktornő, hogy a kezelésre helyreáll és hogy aggódott. Bent kellett volna tartania, nem szereti hazaengedni az ilyen alacsony fehérvérsejtszámú emberkéket, de állítom, hogy itthon jobban gyógyultam, utálom a kórházat.
Helyre is állt minden szerdára, semmi akadálya nem volt a kezelésnek. Bár szívesen halasztottam volna, olyan jól éreztem magam már 1 hete, hogy nem hiányzott újra ez a sok kellemetlenség. 

Most minden ment a maga útján, időben beértünk, a vérvétel már előtte nap megvolt szóval a szokásos rohangálás is elmaradt. Valahogy minden olyan nyugis volt, én is. Doktornőnek sem volt mit mondanunk mikor végre bekerültünk, nincs semmi gond. Igaz, több mint 1 hete menstruálok, ezt azért megemlítettem neki, de kb annyi volt a válasz, hogy örüljek neki. Annyira fiatal vagyok, hogy a kemoterápia nem állította le a ciklusom. Nagyon örülök neki, tényleg, de miért épp mindig a kezeléskor? :)

Felírt most egy szurit ami arra jó, hogy ne essen le a fehérvérsejtszámom. Tegnap be is adtam, reméljük használ. Ha nincs semmi bajom, akkor 3 hétig az intézmény felé sem kell néznem.

Most nem volt allergiás roham sem, végigbeszélgettem az egész kezelést. Mikor így nekiállok beszélgetni valakivel és elmeséli a történetét rádöbbenek, hogy az én bajom egy nagy semmi néhány ember sorsához képest. Nagyon magamba szálltam és inkább csak hallgattam, amit mondanak. 

Nem maradtam otthon a kezelés után, másnap mentem is dolgozni amivel jól megleptem mindenkit. Vicces volt, végig vigyorogtam a napot. Ma már kezd előjönni néhány kellemetlenség, leginkább a gyógyszeríz, de még küzdök. Kicsit tovább szedem a szteroidot, illetve nekiláttam a gyomorvédő kúrának: este salvus víz illetve gyomorvédő por, reggel kamilla tea. Ezen kívül próbálok sokszor keveset enni. Szerencsére jön a hétvége, tudok pihenni illetve a jövő hét is csak 3 napos, ez most nagyon kapóra jön.

MÁR CSAK 1! :)

Péntekre ismét hivatalos voltam az onkológiára egy sürgős vérkép miatt, ugyanis egyrészről fájt és piros volt a torkom a múltkor, másrészről a kemó a 10. napra produkálja a legrosszabb eredményt, hiába volt egész tűrhető az egy hetes vérképem, biztosra mentünk... és milyen jól tettük, a pénteki vérképem borzasztó volt. 

Az összes értékem deficites lett, hemoglobin, vörösvértest és a legfontosabb, a fehérvérsejt is. A fehérvérsejtek látják el a szervezet védelmét, a referencia érték 4-10 között van, az én értékem 1,1 volt. Azt hiszem elmondható, hogy ez a béka feneke alatt van, az immunrendszerem bemondta az unalmast. Hurrá!
A doktornő sem örült túlzottan, de sejtettük hogy ez lesz, szerencsére erre is van megoldás. Kaptam egy Nivestim nevű injekciót, ami ezt tudja: "A Nivestim hatóanyaga a filgrasztim. A filgrasztim a citokineknek nevezett fehérjecsoporthoz tartozik, és nagyon hasonlít az emberi szervezetben termelődő egyik természetes fehérjéhez (amelynek neve granulocitakolónia stimuláló faktor (G-CSF)). A filgrasztim arra serkenti a csontvelőt (azt a szövetet, ahol az új vérsejtek termelődnek), hogy több vérsejtet állítson elő, főleg a fehérvérsejtek bizonyos típusait."

Volt nagy rohangálás, közölte a doktornő, hogy én most nem megyek sehova, leülök, a segédnővér lefut a patikába, kiváltja a receptet, ő bead belőle egyet, a maradék négyet hazaviszem szépen és minden nap beadok magamnak egyet és az antibiotikumot is végigszedem, amit a múltkor felírt. A lényeg, hogy hazamegyek és nem megyek emberek közé, mert az most veszélyes. Én mondjuk azt terveztem, hogy dolgozni megyek. 
Nagyon rendes volt, ellátott minden papírral, nekem tényleg csak haza kellett volna mennem, de annyira kiakadtam, hogy nem igaz hogy most még ez is, hogy csakazért is bementem dolgozni, BKV-val. Aztán vertem a fejem a falba kb, mert ahogy elkezdett hatni ez a szuri a csontvelőmben, minden porcikám elkezdett fájni. Eleve elég gyengének éreztem magam, már reggel nyünyüke voltam és nem is akartam egyedül odamenni, csak sajnos muszáj volt. Éreztem, hogy nem ez lesz a hét legjobb napja, mikor végeztem beszéltem a párommal telefonon, hogy egész hétvégén nem mehetek sehova, el is pityeredtem. 

Bementem dolgozni és a nap végére szépen össze is vesztünk. Ő megsértődött mert furán, közönyösen beszéltem vele telefonon én meg megsértődtem, hogy edzeni megy ahelyett, hogy hazajönne velem. Kértem, hogy a laptopomat vigye haza, de közölte hogy viszi a sajátját meg a rakat kaját amit rendeltünk. Később írta, hogy vigyem le, de akkorra már elöntötte a szar az agyam és inkább hazajöttem egyedül, laptopostul. Mert ilyenkor mártírkodni kell ám, jó nagy hülye tudok lenni én is. Edzés után hazajött, 1 órán át nem szóltunk egymáshoz, duzzogtunk, aztán végül összekucorodtunk a takaró alá és együtt néztük a tv-t. 

Közben le kellett mondanom a hétvégi programot. Barátnőmmel, az ő férjével és a hatalmas Apacs kutyával mentünk volna piknikezni a Városligetbe. Ritkán is találkozunk meg végre kimozdulás és kutya és emberek. Mikor írtam az e-mailt barátnőmnek komolyan a sírás kerülgetett, mert egyrészt nagyon vártam, másfelől meg nem igaz, hogy ennyire sem vagyok képes. Olyan aranyosat írt vissza, "mielőbbi fehérvérsejtesedőzés"-t kívánt. Na, ezt nem bírtam nevetés nélkül. Fehérvérsejteseződöm. :D

Estére már kellően ramatyul voltam, 37,5 volt a hőm, fáztam és fájtam, úgyhogy nem bántam hogy nem tartott tovább a hidegháború, jó volt összekucorodni a párommal. Olyan kis törékenynek, sebezhetőnek éreztem magam, az ő karjaiban pedig biztonságban vagyok. Ilyenkor mindig megnyugszom. ♥

Hétfőn kell visszamennem, meglátjuk mit produkál a szervezetem. Tudom, hogy erős kis szerkezet és addigra kutya bajom lesz. Csak ezt a szurit vágom ki a fenébe mindjárt, most is úgy fáj tőle a gerincem meg a medencém hogy megőrülök. 
Reggel bevettem egy Nurofen-t és olyan jól voltam egész délelőtt, mosogattam, takarítottam, rendezkedtem. 
Leborotváltuk a fejem is. Igen, habbal meg borotvával. Kicsit bosszantó volt, hogy nem hullott ki minden egyes szál hajam, úgy néztem ki a maradékkal mint valami őrült tudós, voltak hosszabb-rövidebb hajszálak, néhol több néhol kevesebb. Szóval most rend van a fejemen, olyan kis selymes. :)
Párom harci feladata volt ma egy kendő beszerzése, mert kitaláltam hogy én most kendőben fogok járkálni, mert unom a parókát (gyáva kukac vagyok, szóval nem biztos hogy menni fog). Tudtam, hogy nagyon szépet fog választani és így is lett, szóval most gyakorlom a fejkendő kötési technikákat hogy ha úgy van kedvem, akkor meg tudjam csinálni. Ha mégsem lesz bátorságom, a nyakamba még mindig köthetem. :)