Ez a kérdés sokszor napjában többször is elhangzik és mikor az a válaszom, hogy "köszönöm, jól", azt hiszik udvariaskodom, mert hát rákos vagyok, mitől lennék jól. 

Kezelés után a pénteki nap vége már kicsit húzós volt, de kibírtam, hazamentem és kidőltem pihenni. A hétvége is arról szólt, hogy pihentem. Kicsit nyűgös voltam, hőemelkedésem volt, kicsit szurkáltak a csontjaim, de meg sem közelítettem a legutóbbi kezelés utáni állapotot. Jókat aludtam, nem mentünk sehova. Mondjuk emiatt lelkiztem is egyet a párommal, hogy most miattam nem tud menni de megnyugtatott, hogy már olyan szépen beépült az életünkbe ez az egész kezelésestül, mellékhatásostul, hogy majd tiszta unalmas lesz ha nem lesz semmi, most meg pihenjek szépen. :)
Hétfőn-kedden még Nurofennel indítottam a napot (a szokásos kamilla tea mellé) és azzal is fejeztem be, de szerdán már teljesen jól voltam, semmi különösebb bajom nem volt. Na jó, de, az új cipőm feltörte a lábam és már alig tudtam közlekedni, pedig lecseréltem már egy jól kitaposottra, de a nap végére már az is nyomta. Hiába ragasztgattam le, napok óta kínlódtam mert a kemó sajnos a sebgyógyulásban sem partner. Nem működött az mint régen, hogy este bekentem, másnap leragasztottam és jó volt. 
Ennek örömére május 1-jén nem mentünk sehova, ugyanis nem tudtam, mindkét lábamon a kisujjam egy nagy vízhólyag volt és a sarkamon is volt. Beszorultunk, pedig úgy szerettem volna mászkálni.
Bepótoltuk másnap, mikor is megjártuk az Ikeát, megint. Kétszer. Egyrészről nagyon büszke voltam magamra, hogy el tudtam menni, hogy jól voltam és haza is tudtam jönni mindkétszer, másrészről úgy elfáradtam mintha a maratont futottam volna le, úgyhogy majdnem belealudtam a vacsorámba. :)

Azt kell mondjam egész jól megúsztam ezt a kört, az óvintézkedések működtek, a gyomrommal sem volt különösebb gond, amik előjöttek gyorsan elmúltak. Legutóbb 2 hét borzalom volt, most 3-4 nap volt kellemetlen. Szóval tényleg jól vagyok, még programokat is tudunk csinálni és el tudom végezni a munkámat, a páromra is jut energiám.

Emlékszem a fura tekintetekre, mikor kendőben merészkedtem az utcára. Volt köztük sajnálkozó, de volt akin látszott hogy csodálkozik, mi a jó fenét keresek a pályaudvaron. Én is és a sorstársak akiket ismerek próbáljuk élni az életünket és elmegyünk a boltba meg ismerősökkel találkozunk a kávézóban, vásárolgatunk, vannak akik gyereket nevelnek stb. Magam körül azt látom, hogy mindenki küzd valamivel: fáj a háta, allergiás, sérült a lába, migrénes, cukorbeteg... a lelki betegekről nem is beszélve. Szóval ők ugyanolyan korlátok között élik az életüket mint én, csak nem kell parókát hordaniuk. :)
Egyébként olyan is volt akinek őszintén nagyon tetszett a kendőm és én is megszerettem. Néha sokkal inkább nőnek érzem magam kopaszon és/vagy kendőben, mint mikor szép hosszú hajam volt. Úgy látszik valóban nem ezen múlik.