Jesszus, már nekem is vissza kellett olvasnom hogy miről írtam utoljára... pedig van miről írni, csak vannak hátrányai ha az ember még nem önmaga és fáradékony. A napi rutin kiüti.
Mostanában sokat dolgoztam, szabadságolások voltak és most én voltam, aki maradt. Olyan jó volt, stresszes, de jó volt sokat dolgozni, mert megtehettem és egész jól bírtam. Igaz, hogy a hétvégéket nagyjából átaludtam, de húúú, izgalmas volt. 

Műtét után 3 héttel még mindig nem nagyon akart a doki varratot szedni, így csak felezés volt, viszont a töltögetést elkezdtük 40 ml-rel. Izgultam előtte nagyon, nem tudtam hogy fájni fog-e, hogyan történik. Végül a dokival jókat nevettünk közben, viccelődtünk és ugrattuk egymást, amiben az asszisztens is partner volt. Mintha nem is orvosnál lettem volna, jó volt a hangulat. Persze közben járt a kezük, én meg csak feküdtem. A töltés egyébként egyáltalán nem fájt, nem is éreztem semmit. Le kellett feküdnöm, a fejem fölé tennem a kezem, a doki pedig megkereste a szelepeket és tűvel, fecskendővel sóoldatot juttatott bele. A legkeményebb rész az volt, hogy a fejem alá tegyem a kezem. Tornáztam, de azért még húzódott. Viszont a torna hatására a mozgásom sokat javult. Minden nap csináltam, miután megkaptam egy kedves ismerősömtől hogy mit is és hogyan is kellene. Nem volt egy leányálom az elején, de mindig élmény volt mikor meg tudtam csinálni rendesen egy gyakorlatot. Aztán jöttek az eredmények: fel-le tudtam venni a pólómat, be tudtam ülni és ki tudtam szállni egyedül a kádból, le tudtam vágni a párom szakállát, meg tudtam vakarni a hátam.

Lassan-lassan minden visszatért a régi kerékvágásba. Elkezdtem dolgozni, főzni, takarítani mintha mi sem történt volna. Hetente kellett töltésre járnom, az első 40 ml után 80-nal folytattuk minden héten. És minden héten euforikus állapotban mentem dolgozni és boldogan húztam ki magam. Elég látványos is egyébként, nem is gondoltam hogy ennyit számít. Most pénteken voltam és csak 60 ml-t kaptam és azt mondta az orvosom, hogy nem is nagyon kellene bele többet tölteni, most tartunk 520-nál, tehát viszonylag nagy. Közel sem olyan, mint az eredeti, nem is hasonlít, kemény és egyáltalán nem természetes, viszont van. Már tudok az oldalamon is aludni, szóval kipihentebb is vagyok. Persze, nagyon furcsa érzés és sokszor szembesülök azzal, hogy más, de nagyon gyorsan megszoktam. Sokkal gyorsabban, mint a hajam elveszítését, ami elég érdekes. Mondjuk valahogy a mellem sosem tartozott a kedvenc testrészeim közé, hiába volt nagy. Talán valahol még örülök is neki, hogy most ilyen... igen, ez lehet hogy kicsit morbid, de ha már így alakult megkerestem benne a jó oldalt. :)

Minden egyes nap látom magamon a gyógyulást, azt, ahogy a szervezetem újjászületik a betegség és a kemó után. Lenő a beteg körmöm, a lábujjamról volt ahol már le is pottyant a régi. Megújul a bőröm is, szinte hámlottam 3 hétig olyan durván kopott a bőröm, de most már majdnem mindenhol olyan, mint a babapopsi. Nő a hajam, az elmúlt héten már mindenféle fejfedő nélkül járkáltam a városban. A hónap elején a menstruációm is visszatért, amin nagyon meglepődtem, hiszen nem készültem ilyesmire mostanában. Viszont cserébe 3 hétig vérezgettem, már kezdtem aggódni amikor a múlt hétvégén nagyon durva görcseim voltak, szinte ömlött belőlem a vér 2 napig és abbamaradt ahogy jött. Szóval újra működöm, csak az kell hogy beálljon újra a rendszer. 

Ez utóbbi nagyon nagy változás bennem. Én, aki annyira adott mások véleményére, félt hogy megbámulják eljutottam oda, hogy nem érdekel senki véleménye csak az, hogy én jól érezzem magam. Ha kendőben akkor úgy, ha anélkül akkor pedig amúgy. A parókát a múlt hétvégén kicsit sem ünnepélyesen bevágtam a dobozába és eldugtam az ágy alá. Sose kelljen többet.

Persze a gyógyulgatás mellett majd' minden nap eszembe jut ha fáj valamim, hogy ugye nem? A hosszú menzeszem alatt minden nap eszembe jutott, hogy ugye nem áttét, mikor fáj a hátam ugyanebben reménykedem. Szerintem ez sosem fog elmúlni, valahol nem is olyan mélyen mindig bennem lesz az állandó félelem. Viszont tudok sírás nélkül beszélni róla, ami szintén nagy szó, hiszen én nem kicsit érzékeny, érzelmes ember vagyok. Elfogadtam a történteket és lassan a végén járok a kezeléseknek. Jövő héten megyek utoljára töltésre, megnézzük hogy kell-e még egyáltalán, aztán elmegyek az onkológusomhoz (eddig szabadságon volt) és megvitatjuk hogy mi van még. Sugárterápia biztosan.