Műtét megnevezése: kétoldali bőrtakarékos mastectomia és kétoldali emlőhelyrellítás expanderrel, bal oldalon axillláris sentinel nyirokcsomó eltávolítás.
Lefordítva mindkét mellemből eltávolítják a mirigyeket és némi bőrt, de nem az egészet, a bal oldalról pedig kiműtenek pár nyirokcsomót ellenőrzés céljából. Ha ez kész, akkor a mellizom alá beteszik az expandereket, amikben már van 100 ml folyadék. Tehát lesz egy pici cicim már a műtét után is. 

Estefelé benézett hozzám a sebészem megkérdezni, hogy vagyok és közölte, hogy aludjak, mert holnap korán jön. Kaptam altatót. A legutóbbi kórházasdi alkalmával nem akartam beszedni, viszont most úgy éreztem mégis be kellene. 2 tablettát kaptam, abból egyet bevettem és aludtam egy jót. 

Egyébként nagyon jó kis helyem volt, két ágyas szoba és egy tündéri szobatárs. Kicsit szégyenlősen kezdtem, nem nagyon akartam levenni a parókám, aztán este már muszáj volt, mégse aludhatok abban és onnantól tojtam az egészre. Reggel (mit reggel, hajnalban!) háromnegyed 5-kor jöttek ébreszteni, hogy menjek zuhanyozni, a doktor úr már itt van és menni kell hozzá hogy berajzoljon. Letusoltam szépen a fertőtlenítős löttyel és néztem ki a két kis résen a fejemből, azt se tudtam merre van az arra, mikor jött a doki, hogy akkor menjek. Beszélgettünk, mutogatott képeket a helyreállított mellekről és még egyszer megkérdezte, hogy biztos ezt akarom-e. Naná, menjünk, csináljuk. A kezembe adott egy expandert, hogy akkor két ilyet kapok most. Mit ne mondjak, elég furcsa dolog.

Aztán vetkőzés, rajzolás és közben magyaráz. Sajnos a nagy mellem most nem volt szerencsés, sok a bőr és nem kell ennyi, úgyhogy a mellbimbóimnak mennie kell, mondta. Vállat vontam. Befejezte a művet, mehettem vissza a helyemre. Azt azért még megkérdeztem, hogy hányadik leszek: második, 10 körülre készüljek. Próbáltam még aludni, de jött a nővér hogy akkor ő most nekem branült szúr. Most? Komolyan? Nemár... elég szerencsétlenül sikerült, az hagyján hogy már amikor a szorítót tette fel úgy megszorította a karom hogy azt hittem most azzal akarja levágni, aztán jól megütögette a kézfejem. Nem paskolgatta, mint szokás, hanem szó szerint ütötte, mert hogy nem talál vénát... ezt sose értettem, nem ittam egész éjjel, hajnali fél 6 van mégis mit várt?! No mindegy, ezután sikerült jó szar helyre beszúrni, fájt közben is meg utána is, pedig én aztán nagyon jól tűröm az ilyesmit, de képes volt a kézfejembe a csuklóhajlatba szúrni, ergo minden mozdulat fájt (azóta is érzékeny amúgy). 
Oké, túléltem, had aludjak. Jön az első gyors vizit. Visszahunyom a szemem, 20 perc múlt jön a nagy vizit, utána meg mehettem már le az izotópos rajzolásra. Olyan szépen összefirkáltak... mire visszaértem megjött a párom, szóval már nem aludtam, beszélgettünk, ölelgettem, elintéztem a szükségeimet aztán hozták az infúziót. Innentől fekvés. Feszített a branül ahogy folyt az infúzió, mondtam én hogy nincs az ott jó helyen.

Épphogy elkezdett folyni már jöttek is értem. Váratlan volt mit ne mondjak, akkor kezdett el remegni a gyomrom. Vetkőzés, átfekvés a műtős ágyra, búcsúzás, indulás. Ez a legrosszabb rész, reszkettem az idegességtől és fáztam is. Mikor betoltak az előkészítőbe a műtőben még ébresztették az előző beteget. Amíg vártam rámdobtak még két takarót, mert tényleg hideg volt. 

Betoltak a műtőbe én pedig megnyugodtam. Rengeteg ember tüsténkedett körülöttem és mindenki kérdezett valamit, kedvesek voltak, szóval tartottak. A másik oldalon a sebészem telefonált, de mikor meglátott integetett nekem. Ez annyira emberi volt és sokat jelentett. Visszaintegettem és utána lekötözték a karom és elkezdték folyatni az infúziót. Mondtam, hogy fáj a branül, olyan hülye helyen van. Ők is egyetértettek és megígérték, hogy mire fölkelek már nem ott lesz. Tök jóóó! :)
Fölémhajolt a világ legjóképűbb aneszteziológusa és elém tolta az oxigénmaszkot, hogy vegyek jó nagy levegőket. Az utolsó emlékem, hogy 10:56-ot mutatott a hatalmas digitális óra. 

Ezután az első tiszta, biztos emlékem, hogy a saját ágyamban fekszem az osztályon és viszket az orrom, a páromat kértem hogy vakarja meg, mert én nem tudtam. Nagy sürgés forgás volt körülöttem, valami nem stimmelt, mert dokik is nagyon nézegettek, főleg a bal oldali drain-csövemet. Még így félkómás állapotban megkérdeztem, hogy van-e valami gond, de a válaszra nem emlékszem. Aztán később kiderült, hogy igencsak vérzem és emiatt a nagy aggodalom, kaptam a vérzéscsillapítót is. Fél 3 körül vittek vissza egyébként, szóval 3 és fél órát szunyókáltam a műtőben. 

Az éjszakai alvással nem volt gondom, tulajdonképpen egész nap aludtam, csak arra keltem fel ha valaki bejött a szobába és reméltem hogy semmi fontosat nem mondanak, mert képtelen lettem volna akárcsak felfogni is, nemhogy megjegyezni. Másnap még mindig nem engedtek felkelni, alig értem el a telefonom az éjjeli szekrényen. Párom erre a napra nem kért már szabadságot én pedig kétségbe estem, hogy fogok én egyedül így bármit is csinálni. Sehogy, úgyhogy írtam neki egy szívhez szóló üzenetet, hogy próbáljon meg korábban eljönni a munkahelyéről, segítenie kellene. 
Délelőtt levágták rólam a szorító kötést és azzal a lendülettel megindult a vérzés ismét. Jött a nővérke, kérdeztem hogy ez így normális-e. Szó nélkül kiment és hívott egy dokit. Ő is megnézte és végül szóltak a sebészemnek. Mire megjelent, addigra nagyjából megállt, mondta hogy valószínűleg csak egy vérömleny örült meg a szabadságnak, de inkább tegyük vissza a szorítókötést. Jajj... na az olyan, mintha szépen satuba fognának minden oldalról, alig tudtam benne levegőt venni. Mondta hogy ne egyek hátha újra kell műteni, délben visszajön és leveszi megint, aztán meglátjuk mi lesz. Hozták a reggelit, az ebédet, már elmúlt dél, de a doki sehol. Én itt veszek éhen, ugyanis szerda 6 után már nem ehettem, viszont most péntek dél múlt, éhes vagyook! Aranykezű sebészem délután 3 körül jött és vágta le a kötésem. Nem véreztem, azonban elővigyázatosságból még 1 órát feküdnöm kellett nyugiban. A nővér mondta, hogy egyek, de én már meg akartam várom a párom, vele fölkelek és akkor eszem. Részéről rendben volt, csak ő is itt akar lenni. Jó, majd szólunk. 

Párom fél 5 körül állított be, meglepetésként a tesómmal együtt. Szóltunk a nővérnek, felkeltem, leültem az asztalhoz és megettem mindent amit találtam. Na, mondjuk a felkelés fájt ám. Utána sétáltunk egy nagyot, beszélgettünk, majd vissza kellett volna feküdni. Kaptam egy kapaszkodót, hogy majd az segít. Nem mertem visszafeküdni, fájt. Párom és öcsém kinevettek, próbáltak segíteni de be voltam tojva, fogtam a kapaszkodót, ők röhögtek rajtam és mondták a hülyeségeket, én meg azon nevettem... a nevetés is fájt, de csak nem akarták abbahagyni. :) Végül valahogy lefeküdtem, de áhh, nagyon rossz volt. El sem tudtam képzelni hogy fogom ezt egyedül csinálni.