Nagyon eltűntem, bocsánat, csak sok dolog volt mostanában és nem jutott energiám már pötyögni.

Szóval a műtét után aggódtam, hogy fogok én egyedül csinálni bármit is, de nem volt mese csinálni kellett, ugyanis a párom jól lebetegedett. Nem volt hangja, lázas volt, köhögött, folyt az orra, nagyon kis elesett volt. Bejött hozzám azért, de inkább hazaküldtem hogy pihenjen. Meg ha a nővérkék meghallják a "hangját" akkor páros lábbal rugdossák ki amúgy is. 
Úgyhogy nagyrészt egyedül voltam, olvasgattam és persze nagyon sokat kellett sétálnom. Elkezdtem ismerkedni, találkoztam is két fiatalabb, szimpatikus nővel akikkel jól el tudtunk beszélgetni. Így már sokkal vidámabban és gyorsabban telt el a hétvége. Közben készültem a hétfői hazamenetelre is, ezt tűztem ki célul már mielőtt befeküdtem a kórházba. Nem a kedvenc helyem na. :) A drain-en keresztül elég sok folyadék jött, próbáltam szuggerálni hogy elfogyjon és vegyék ki, de ez nem így működik sajnos. Hétfőn reggel a doki a jobb oldalamból kivette és szabadon bocsájtott. A másik cső maradt, a küblit kellett csak kicseréltetnem hogy egy üressel menjek haza. Minden nap jelezni kell rajta, hogy mennyi folyt és ha 50 ml alá csökken akkor lehet kivenni, egyébként pedig pénteken vár vissza. 

Párom jött, csomagoltunk és már száguldottunk is hazafelé taxival. 

Kötözés alkalmával már láttam a sebeket és nem is igazán sokkolt a dolog, de valamiért mikor hazaértünk és segítséggel lefürödtem eltört a mécses. Nem is igazából azon ahogy kinézek, hanem hogy segítségre szorulok már megint. Utálom a kiszolgáltatottságot, hogy állandóan kérni kell. Plusz idegesített az a hülye cső is ami kilógott belőlem. Kedden aztán elmentem a háziorvoshoz és úgy nézett rám mint valami csodára, kérdezgette mi a fenét keresek ott ilyen hamar és húú meg háá, nem kellett volna elsétálnom. Mondtam neki hogy úgyis kell mászkálnom, előírás, szóval "kellemest" a hasznossal. A sétálás nem volt kellemes, fájt az egész mellkasom, mintha a műtét arról szólt volna, hogy kalapáccsal zongoráznak a bordáimon. A szegycsontom fájt a legjobban. Páromnak úgy próbáltam elmagyarázni az érzést, hogy olyan, mintha egy 100 kilós ember tűsarokkal taposna. Szóval szuper volt. Nem tudtam mély levegőt venni, napokig nem tudtam például tüsszenteni emiatt. Aztán apránként javulgattam, pénteken megszabadultam a csőtől, hétfőn már magam tudtam bevinni a táppénzes papíromat a munkahelyemre. Persze nem maradtam ott, de bementem a kollégákhoz és jó volt ott lenni, de még egy hét láblógatást terveztem otthon. Nagyon sokat aludtam. 

A kutyát nem mertem egyedül sétáltatni, szóval a páromnak át kellett szerveznie a napjait, szabadidős tevékenységeit le kellett redukálnia. Nagyon sajnáltam és rosszul éreztem magam emiatt. 

Meglepően gyorsan teltek a napok, mikor megint kötözésre mentem 2 héttel a műtét után még mindig nem szedtek varratot, viszont a doki azt mondta hogy tusolhatok vele. Úgy rendesen. Na ott majdnem a nyakába ugrottam. Azt is mondta, hogy a kötést se tegyem már vissza rá utána. Jujj... eszembe jutott hogy le kell venni és elkezdtem félni. Hirtelen már nem is akartam annyira zuhanyozni.
Előirányozta következő hétre a varratszedést és az expander töltését. Csupa izgalom minden nap. :)