Már igencsak karácsony közelében jártunk, ezért is volt a nagy sietség az orvosok részéről, el is kezdtem aggódni hogy borulnak a tervek. Apukám ugyan azt mondta egyik nap telefonon, hogy ne foglalkozzak azzal hogy azt ígértem karácsonyra hazamegyek, csináljam amit kell. Persze, több mint 1 hónapja nem voltam otthon...

Fel is hívtam a hírekkel, mikor megkaptam az ágyam. Nem sikerült kibulizni hogy hazamehessek, úgyhogy csak vártam és vártam amíg a párom megérkezett. Közben a szobatársakkal beszélgettem, mindannyian új lakók voltunk, volt miről beszélgetni. 

Pár óra múlva befutott a párom és mindjárt nyugodtabb voltam. Mindig megnyugtat a jelenléte, az illata, az érintése. Hihetetlen milyen nyugalmat sugároz magából mindig. Kicsit megölelgetett, odaadta az ebédem és elindult haza összecsomagolni a kórházi batyut. Még szerencse hogy időközben már összeköltöztünk és tudta mit hol talál. Teljesen nyugodt voltam, a nővérke furcsállta is. Volt már pár műtétem, mit idegeskedjek. :) Este azért kiosztották mindenkinek a nyugtatót, amit nem voltam hajlandó bevenni. Amióta kiderült hogy mi a helyzet, nem szedtem be semmilyen gyógyszert és jól is volt ez így. Szóval betettem a nyugtatót a fiókom mélyére. Közben meghoztak nekem mindent és így már kényelmesebb volt a helyzet mint ruhástul ücsörögni az ágyon. A telefonom is majdnem lemerült. Most kifejezetten örültem annak hogy ebbe a korba születtem,ahol már van okostelefon és internet, szépen elfoglaltam magam. 

Este bejött a nővér és elmondta hogy fog kinézni a holnapi nap. Közölte, hogy fél 5-kor van ébresztő. "Miiii???" Közben még este 8-kor rájöttek, hogy nincs EKG-m és anélkül nincs műtét, szóval menjek le az intenzívre ahol megcsinálják. Káosz a köbön.
Tényleg nem vicceltek, jöttek kora hajnalban ébreszteni, menni kellett tusolni fertőtlenítős szappannal. A sebészetről egyébként annyit, hogy nagyon jó helyem volt. 3 ágyas szoba, nagy tér és minden szobához külön fürdőszoba van. Erre nem lehetett panasz. Amint végeztünk a zuhannyal jöttek is bekötni a branült. Másra sem vágytam reggel 6-kor, mint hogy belém döfjenek egy méretes tűt. Mivel fél nyolcra kellett menni a rajzolásra (bejelölik filccel azt a helyet, amit megjelöltek előző nap izotóppal), szóval alhatok. Persze, álmodik a nyomor, 7-kor megint jöttek, felkapcsolták az összes villanyt. Első vizit. Megint hoztak nyugtatót, műtét előtt be kell venni. Nem vettem, elindultunk a dolgunkra.

Fél 8-kor már ott csücsültünk szobatársammal a rajzoláson. Először ő ment be, aztán jött a csavar. Mikor behívtak rögtön mondta az asszisztens, hogy előre kellett vennie, mert változott a menet. "Megint?!" Engem gyorsan berajzolnak, megkapom a papírom és menjek az egy napos sebészetre, ne vissza a szobámba. Jól hangzik. Átmentem, lefektettek és nyugi volt. Infúzió és végül belém diktáltak egy nyugtatót. Megjött a dokim és véletlenül volt pár percem beszélni vele. Azóta nem láttam, amióta először az intézménybe léptem, azaz több mint egy hónapja. Nagy volt a bizalom. Altatás előtt azt mondták, gondoljak valami szépre, mondjuk tengerpart, pálmafák. Mondom nem szeretem a tengert. - Akkor mit szeret? - A hegyeket. - Akkor gondoljon a Bükk fennsíkra. Jót vigyorogtam, a Bükkben ismerkedtem meg a párommal. Vajon hány olyan ember van, akit fülig érő vigyorral altatnak el? 

Hopp, egyszer csak felébredtem. Olyan szépet álmodtam, el is meséltem rögtön a közönségnek. Azt hiszem akkor még nem volt tiszta a fejem, de azt tudom hogy mosolyogtam. Meg is jegyezte később az egyik hölgy aki bent volt, hogy ilyen se gyakran van, hogy ébresztésnél valaki mosolyog. Teljesen jól voltam, 1 óra múlva mehettem vissza a szobámba. Na jó, azért inkább vittek. Rá volt írva a papíromra hogy felkelhetek és ehetek, de fölértem és ennek az ellenkezőjét mondták. "Ez nem igazság, éhen halok!"
Semmi lényeges nem történt a továbbiakban, este csaltunk egy kicsit, megettem 3 mandarint és a szobatársam által adott diót és mogyorót.
Másnap reggel közölte az egyik doki (ja, mert az én orvosom kijelentette, hogy január 6-án lesz legközelebb) hogy mehetek hazafelé. De jó, rögtön mozgósítottam akit lehetett, nagyon örültem. Eleinte úgy volt, hogy párom nem tud értem jönni, lévén hogy az a szombat munkanap volt és dolgoznia kellett, de mégis meglepett és eljött értem. Olyan gyorsan tűztünk haza, ahogy lehetett és a karácsonyi terveket sem húzta keresztül ez a kis műtét. Azért nagyon jó volt sorstársakkal beszélni, távozáskor mindketten annyit mondtak, hogy ha nem értek egyet a kemóval akkor ne engedjem, mert csak az segít amiben hiszek. Az egyik szobatársam szintén nem engedné. Kaptam egy kis erőt ettől is.
Mintha semmi nem történt volna, csináltuk a dolgainkat, ajándékvásárlás, díszvásárlás, fadíszítés, ajándékcsomagolás és pakolás az útra, ugyanis az én karácsonyom utazással telt. 23-án haza Pécsre, 25-én Budapesten keresztül párom családjához Esztergomba, 26-án vissza haza Budapestre. 

Azt leszámítva hogy számomra még mindig nem volt értelme ennek a műtétnek egész jól viseltem. Párom vigyázott rám, barátnőm, kolléganőm mindig keresett, főnököm is volt bent látogatni és telefonon is beszéltünk, nem a munka miatt. Nem voltam egyedül. Apukám is velem volt lélekben és mivel nekem életmódváltás van folyamatban egyeztettük, hogy mi legyen a menü otthon, miket vegyen hogy én is jól érezzem magam. Párom családjánál is gondoltak rám, közben ők is be lettek avatva a helyzetbe. Nagyon jól esett, minden túlzás nélkül életem legjobb karácsonya volt. 

Az emlőbizottság után szétestem lelkileg, egyszerre voltam megalázott, ijedt és dühös. Apukámmal beszéltem utána, ő azon az állásponton van hogy végig kell csinálni mindent amit mondanak, mert az ő barátja is sokáig próbálkozott természetgyógyászattal és nem működött, most viszont kemózzák és állítólag jobban van. 

Anyukámról szerettem volna vele beszélni, de eléggé elutasító ezzel kapcsolatban. Azt kiszedtem belőle, hogy ő nem vállalta anno a kemoterápiát. Semmi egyebet nem tudok, pedig tényleg érdekelne hogy ott mi volt a probléma és miért halt meg végül. Nagynénémnek levették a mellét és végigcsinált mindent és él. Hogy milyen életminőségben az már más kérdés. Amit gyerekként láttam belőle, az egy roncs volt. Egy testi-lelki roncs.

Nem tisztem megítélni, hogy ki mit és miért csinál, nyilván átgondolták a döntéseiket mindannyian. Már említettem, hogy úgy gondolom, a betegségek lelki eredetűek és ha még jó táptalajt ad hozzá egy legyengült szervezet, akkor az hihetetlen módon képes tönkretenni egy addig látszólag egészséges embert pillanatok alatt. Én tökéletes alany voltam a rákra. Megoldatlan lelki problémák, önmarcangolás, befelé fordulás, önbizalomhiány, mindent a lelkemre vettem, emellett olyan gyenge az immunrendszerem, hogy az összes nyavalyát benyaltam télen-nyáron, gyenge voltam és fáradékony. Amióta megkaptam a diagnózist egyszer voltam pszichológusnál. Nem volt rossz, jól esett beszélgetni. Tulajdonképpen tisztában vagyok azzal, mi az, amit meg kell oldanom az életemben és ezt ő is megerősítette. Úgy fogalmazott, hogy úgy látja képes vagyok átlátni a problémákat és nagyon erős vagyok, hogy azt a sok dolgot végigcsináltam egyedül. Sosem gondoltam magamról, hogy erős vagyok, de ahogy ott sorra vettük az életem egyes fejezeteit rájöttem, hogy mégis van ebben valami. Ez egy nagyon erős lökés volt, nem volt értelmetlen az az egy óra. Bár szerintem semmi nem történik ok nélkül. :)

Visszatérve a kemoterápiához, tulajdonképpen a múlt és a jelen eseményei alapján azt kellett volna mondanom, hogy persze, végigcsinálom. Apukámra ráhagytam a dolgot, nem volt erőm akkor ellentmondani, csak hüppögtem a telefonba. De minden egyes porcikám ellenkezik ez ellen a terápiának csúfolt kezelés ellen azóta is és egyszer sem inogtam meg. Mérgekkel a gyógyulásért? Miféle paradoxon ez? Tönkreteszi az immunrendszert, az emésztőrendszert, az ereket. A testnek megvan a saját módszere a rák legyőzésére. Ha nem így lenne mindenki rákos lenne és nem lenne annyi "csoda" sem. 

Az emlőbizottság után másnap el kellett mennem arra a rakás vizsgálatra. Ugyan előtte este azt mondtam, hogy én soha nem teszem be többet oda a lábam, mégis elmentem. Megígérték, hogy egy délelőtt alatt végzünk és tényleg igyekezték gyorsan lepörgetni a dolgokat. Volt minden: új mintavétel a gyanús nyirokcsomóból, vérvétel, mellkasröntgen, hasi ultrahang és citológia. Megcsinálták a mintavételt, érzéstelenítő nélkül. Nem mondom, hogy vigyorogtam a vizsgálóasztalon, de végül sikerült a doktornőnek 2 kenetet szerezni. Leragasztás, irány a következő szurkálóhely, a vérvételes rendelő. Előtte gyorsan beadtuk a kenetet a citológiára, mondták hogy 1 óra kb, menjünk le a büfébe nyugodtan. Jó vicc. :)
A vérvétel nagyon gyorsan ment a hosszú sor ellenére (tényleg hihetetlen, hogy mennyien vannak az intézményben, mindig rácsodálkozom a tömegre), a nővérke egy tündér volt, viccelődtünk és egyébként is jól bírom az ilyesmit, mindig nézem is hogy mi történik. Régebben, még a műtétek előtt adtam vért is. Párommal azon nevettünk mikor kijöttem, hogy lassan ereszteni fogok, annyi luk van már rajtam. :) 
Irány a mellkasröntgen. Sorszám, várakozás. Páromnak mennie kell, szóval amíg vártam a soromra mondtam, hogy menjen le a citológiára az eredményemért, idő van. Lement, viszonylag sokáig elvolt. Mosolyogva jött vissza, én pedig néztem rá bután, hogy ez most mi. Elmondta hogy nem volt még kész, de behívták és ott előtte csinálták meg az egészet, a doki meg közben vicceskedett. Végül nem talált semmi rákra utaló jelet, sőt a doki váltig állította hogy ez nem az. Én erre meg csak annyit mondtam, hogy "naugye". Ezután párom gyorsan lelépett, én pedig vártam még egy picit és már mehettem is be a röntgenbe. Pikk-pakk megvolt, még egy 10 percet kellett kint ülnöm hogy biztos jó lett-e a kép, aztán mentem is tovább, még várt rám egy hasi ultrahang amit ugyanaz a doki csinál aki a kenetet levette reggel. Büszkén vittem vissza a citológiai leletemet is, hogy háhá, most én nyertem. Mondta, hogy mivel kevés volt a sejt a kenetben, ezért vesz új mintát. "Tessék?" Megcsináltuk a hasi uh-t előtte. Annyit mondott, hogy tulajdonképpen makk egészséges vagyok. Ez jó hír.
Egyébként arról volt szó, hogy ha nem igazolják hogy rákos a nyirokcsomó akkor irány a sebészet, ha igazolják akkor irány a kemoterápia. Úgy csinálnak mintha nem mondtam volna, hogy nem akarom. Mindegy, ugorjunk neki annak a szurkálásnak újra. Ez jobban fájt. Ha valaki el tudja képzelni milyen, amikor egy tűt forgatnak az ember hónaljában, akkor mindent tud. Előtte mondta, hogy nem fog fájni, legalábbis neki. Mondtam hogy persze, a tű megfelelő oldalára kell állni. Ezen úgy elkezdett mindenki röhögni, hogy átjöttek a szomszéd rendelőből is hogy mi ez a vircsaft. :)
Újra irány a citológia, immár 3 kenettel. Megszenvedtem érte. Ott már ismerősként köszöntek, mondták hogy fél óra. Lett abból háromnegyed is, viszont mikor kész lett behívtak, a doki rám mosolygott és közölte hogy ez még mindig nem az, konzultált telefonon a doktornővel és mondta neki, hogy nem kell belőlem tűpárnát csinálni, nem akupunktúra ez. Jót nevettem és megint úgy éreztem hogy nyertem. Visszamentem a doktornőhöz diadalittas, de már kicsit nyúzott fejjel... közben dél lett. 4 óra ment el ezzel a sok szarral (bocsánat). 

Doktornő közölte, hogy akkor most fel kéne mennem a sebészetre időpontot kérni. Mondom mire? Hát kiveszik a nyirokcsomót hogy elküldhessék szövettanra. Na itt nekem jött egy logikai döccenő. Van valami, ami tudjuk hol van, milyen, mekkora és hogy sürgősen ki kéne venni. De azzal nem foglalkozunk, hanem fantom nyirokcsomókat hajkurászunk. Fáradt is voltam, hisztis, a tegnapiak után eleve nem felhőtlenül jókedvű plusz ígéretet kaptam hogy végzünk időben és tudok menni dolgozni, szóval közöltem vele hogy nem. Nem megyek! Hirtelen köpni-nyelni nem tudott, elkezdte mondani hogy de hát akkor nem fogok még idén kemót kapni, azért csinálták meg ezt az egészet most ilyen gyorsan hogy csinálhassák a kemót, plusz ők szegények most ünnepek előtt éjjel-nappal műtenek szombatig. Nem hatott meg, vállat vontam és mondtam hogy nem érdekel. Lehet hogy bunkó voltam, de elfogyott az én hihetetlen türelmem. Ekkor telefonált a sebészet titkárságára, hogy a kedves betegnek dolgoznia kell menni és adjanak nekem majd telefonon időpontot. Probléma megoldva, megköszöntem, elköszöntem és eljöttem. Mikor kijöttem büszke voltam magamra, hogy most először sikerült kiállni magamért. Aznap már nem hívtak időpont miatt. 

Hívtak viszont másnap reggel, mikor már a buszon voltam munkába menet, hogy akkor be kellene jönni izotópos jelölésre. Jó, rendben, mikor? Ma délelőtt. Végülis megoldható, bemegyek a munkahelyemre, megcsinálok 1-2 dolgot aztán elugrom, mást nem mondtak, csak hogy dél előtt érjek oda és menjek föl a sebészetre. Így is lett, 10 körül elindultam. Már ott gyanús volt valami, hogy a sebészeti osztály főnővére felhívott telefonon, hogy hol vagyok. Mondtam neki, hogy most indultam, fél-háromnegyed óra és ott vagyok. Nem volt boldog ettől az infótól. Mikor odaértem megörültek nekem mint majom a farkának, megkaptam a beutalóm és elkezdtek gondolkodni hogy hova fektetnek. Állj! Mi az, hogy fektetnek? Én nem maradok itt, nekem senki nem mondta hogy ma be kell feküdni a kórházba. Állnak döbbenten a nővérek is, én is. Közöltem hogy én munkából jöttem, úgyhogy nincs nálam semmi. Naaagy kerek szemekkel néztek rám, mint valami földönkívülire. Na mindegy, menjek le jelölésre ide és ide, aztán ha visszajöttem megbeszéljük. Gyorsan felhívtam a párom, hogy mi a helyzet és nem kicsit kiakadt, teszem hozzá jogosan. Legalább mondták volna vagy valami, de itt valaki elfelejtette, hogy én nem vagyok járatos az itteni dolgokban, vidéki kórházban ez úgy nézett ki, hogy besétáltam este avagy reggel, felvettek, megműtöttek, 1 nap bentlakás, viszontlátásra. 
Mindegy, lebeszéltük hogy akkor bejön hozzám a lakáskulcsért, hazamegy, összepakolja nekem ami kell és jön vissza, de természetesen munka után mert valamiből élni is kell. 

Megvolt az izotópos jelölés ami annyiból állt, hogy a mellembe szúrtak egy tűt és beküldték az anyagot. Kész, mehetek vissza. Visszafelé menet mérgelődtem és röhögtem egyszerre, nem hittem el hogy ilyen van és hogy ez pont velem történik. :)

Mint minden embernek, néha nekem is vannak rosszabb napjaim. Nem lehet mindig erősnek lenni és mosolyogni. Írom mindezt úgy, hogy nálam ez az alapbeállítás és nem kerül erőfeszítésbe a legnagyobb káoszban sem őszintén mosolyogni vagy nevetni és viccelődni. 

Tegnap egész nap furcsán éreztem magam, estére pedig egyre rosszabb lett a hangulatom. Nem tudtam megmagyarázni, csak éreztem hogy valami nem oké. Az orvosnál tett látogatások után eleve lelkileg kimerültebbnek érzem magam. Sokszor és sok helyen leírták már, hogy a stressz mennyi energiánkat felemészti... én ezt ilyenkor a saját bőrömön tapasztalom, hiszen nem csinálok mást, csak elmegyek orvoshoz, tehát nem kellene fáradtnak lennem. Aztán belegondolok, hogy tulajdonképpen már előző este azon agyalok, hogy holnap orvos és alig tudok aludni, aztán amíg ki nem jövök onnan ha nem is tudatosan de rágörcsölök az egészre.
A nap végén lefekvéshez készülődve belenéztem a tükörbe, és egész egyszerűen egy pillanatra elkezdtem sajnálni magam. Hogy az életmód amit követek nem segít, miért nem segít, hogy miért nem élhetek úgy mint egy átlagos huszonéves (megjegyzem szerintem sosem éltem úgy, szóval ez tényleg csak az önsajnálat), hogy aki mellettem van miattam nem élhet úgy ahogy szeretne és ez neki biztos nem jó így. Hogy annyi rosszat kaptam már az életben és most ezt miért rótták rám. Odabújtam a páromhoz és sírtam mint egy kisgyerek. Még ma is kicsit ennek a hatása alatt vagyok, viszont ez kellett ahhoz, hogy ismét fel tudjak kelni, tükörbe tudjak nézni és menjek tovább az úton. Az önsajnálat nem vezet sehova, viszont a sírás tényleg megtisztít és megszabadít egy csomó feszültségtől. 

Én ettől ugyanúgy egy vidám ember vagyok, de bizony néha gyenge vagyok és elesett és el kell mondanom magamnak, hogy miért is kell nekem ezt végigcsinálnom. Tulajdonképpen tényleg megvan mindenem, amit ember kívánhat. Ezt néha tudatosítani is kell magamban, mert ezért az életért megéri küzdeni.
Tegnap a párom is kimondta, hogy fél, hogy meghalok. Ez nekem nagyon sokat jelentett. Mármint az, hogy megosztotta velem. Tudom hogy aggódik, de sosem mondja, csak rám mosolyog mint a vadalma és minden rendben van. 

Az előző posztot folytatva: 
El kellett mennem MRI-re, amire ugye szombatra kaptam időpontot. Pénteken a gyorséttermes zabálás után rájöttem, hogy ez így nagyon nem lesz jó, életmódot kell váltani. Sokat olvastam már a paleolit táplálkozásról, ismerőseim között is van aki emellett az életmód mellett tette le a voksát. Na, akkor mivel ma már sokat nem tudok tenni egy óriás hamburgerrel a gyomromban, holnaptól szigorúan nekilátok. Alapelvek magamévá téve, otthonra bevásárolva, és szerencsére olyan ételszállítót is találtam, ahonnan egész napi menüket tudok rendelni, szóval meg is tettem. Attól a naptól kezdve "paleózom". Majd egy külön posztban összeszedem az ezzel kapcsolatos eddigi tapasztalataimat is, elöljáróban annyit, hogy a hisztimet leszámítva úgy érzem működik a dolog. 

Az MRI nagyon vicces dolog és baromira kényelmetlen. Egy világ dőlt össze bennem, mert nem is hanyatt kellett feküdni mint a filmekben, hanem hason. :) Persze megmozdulni nem szabad, ha baj van vagy fáj valami van vészcsengő, de nekem nem kellett használnom. Azért volt pár pillanat amikor úgy bizsergett egy ponton a lábam, hogy az már nem volt kellemes, de mindig abbamaradt mikor már a tűréshatáron voltam. A végére majdnem elaludtam. Én kb. 15 percnek éreztem az egészet, aztán mikor kimentem kiderült, hogy volt az háromnegyed óra is. :) Eredmény kedden az emlőbizottságnál már meglesz. 
Jó is volt, vártam a keddet hogy végre kiderüljön mi vár rám. Először mint halálra ítélt vártam a kivégzésre kedden fél 2-től. Aztán eltelt 1 óra, majd mégegy és csak nem szólítottak. Végül 3 óra után, mikorra csak 3 hölgy maradt velem együtt megkérdeztük hogy ugyanmár velünk mi a helyzet. Ja hát nincs ott a kartonunk. A "kedves" asszisztens morgott valamit, hogy az orvosunk így meg úgy... hát engem nem az orvos citált oda hanem ők maguk. Az alaphangulat adott volt, mikor végre behívtak. Párom bejött velem. 

Ami ott jött, az volt a feketeleves, szerintem azóta sem tettem magam túl azon ami ott történt. Egyrészt úgy éreztem magam mint egy kihallgatáson. Bent volt 4 orvos, 1 pszichológus, 1 asszisztens, én meg foglaljak helyet a szoba közepére állított széken. Már csak a vallatólámpa hiányzott. Aztán elkezdték mondani hol nekem, hol egymásnak a rosszabbnál rosszabb dolgokat, sőt, előttem vitatkoztak. Az elején még örömködtem, mert az MRI-n nem láttak áttétet, ami ugye jól jel. Na, aztán mégis megláttak valamit. Közben mondták a kemoterápiát. Mondtam, hogy én azt nem szeretném. Erre lefagytak egy pillanatra aztán közölték, "Kemoterápia az mindenképpen kell". Kérdeztem hogy sugárterápiával nem lehetne kezdeni vagy valami más megoldás nincs? Erre a válasz az volt, hogy ne válogassak. Itt kezdtem el sírni. Azt hiszem ekkor tűnt fel nekik, hogy egy ember ül azon a széken nem valami darab hús. Azért nem igyekeztek a vigasztalással, feküdjek már fel az asztalra hogy ultrahangon megnézhessék azt a kis valami nyirokcsomót a hónaljban. Továbbra is látták azt a valamit, ezért már akkor közölték, hogy ebből mintát kell venni. Felöltöztem, visszaültem és üveges szemmel meredtem magam elé. Mondták, hogy ha meglesz a genetika eredménye és nem genetikai eredetű az én kis rákom, akkor emlőmegtartó műtét is szóba jöhet. Na ez megint olyan infó volt amiről eddig egy szó sem esett. Tudtam hogy van olyan, hogy leveszik a nő mellét, de hogy ezt majd ők eldöntik? Hol vagyok én ebben a történetben? Másnapra gyorsan beütemeztek egy csomó vizsgálatot, hogy minél előbb kaphassam a kemót, aztán viszon'látás. 

Na ahogy kiértem aztán kiborult a bili. Én, a nagyon erős, nagyon szívós valaki összetörve zokogtam a váróteremben és csak nem akaródzott abbahagyni. Közben olyanokat mondogattam, hogy én ezt nem csinálom végig, én ide többet nem jövök vissza és hagyjon mindenki békén. 

Nem tudom mennyi idő telt el mire megnyugodtam, apukámat még könnyek között hívtam fel. Hazafelé felidéztem hogy tulajdonképpen mi is zajlott és elkezdtem dühös lenni. Úgy kezeltek, mint egy állatot akit a vágóhídra visznek és el se döntheti hogy ha már meg kell halni, akkor azt hogyan szeretné. "Megkemózzuk, megműtjük, levesszük a mellét (de csinálunk helyette másikat nyugi), aztán megint megkemózzuk meg kap egy kis sugárkezelést és kész. Nem tudom mit van úgy oda." Ráadásul logikátlannak is tűnik amit terveztek, egyszerűen nem fér a fejembe az egész, de persze ideje senkinek nincs hogy elmagyarázza mi miért történik, így az a benyomásom, hogy fogalmuk sincs mit csinálnak. A bizalmam minden esetre ezek után teljesen elveszítettem. 

Az a 3 ember aki tudott róla, csak belecsöppent többnyire akaratlanul. A párom az első pillanattól fogva illetve tulajdonképpen a barátnőm is, első ijedtségemben hozzá futottam még. Aki kimaradt a sorból az az apukám volt. Nem tudtam, mi tévő legyek, hogy mondjam el, egyáltalán elmondjam-e. Igen, megfordult a fejemben hogy nem szólok neki, megkímélve így pár dologtól. Illetve nem szerettem volna hogy rémeket lásson amíg nincs diagnózis, arra elég voltam egyedül. Végül rászántam magam és felhívtam a vizsgálat után. Máshogy sajnos 200 km távolságból nehéz lett volna. Sose volt igazi apa-lánya viszony közöttünk, ritkán beszéltünk és akkor is pár percet, szóval ez az első változás az életemben, hiszen amióta elmondtam neki mi a helyzet velem, sokat beszélgetünk. Aggódik értem. Kértem ugyan, hogy ne tegye, de hát egy apának beszélhet az ember. :)

A másik nehéz beszélgetés a főnököm volt. Tudtam, hogy több ok miatt is be kell őt avatnom. Nem terveztem, hogy hosszúra nyúlik a beszélgetés, mégis eltartott több mint 1 órán át. Komolyan úgy éreztem, mintha mázsás kövek hullottak volna alá a lelkemről. Nagyon jól esett a támogatása és emberileg is nagyon sokat kaptam tőle akkor... és persze azóta is.
Valószínűleg sokkal könnyebb úgy végigcsinálni bármit, hogy tudom, nem omlik össze körülöttem minden amit eddig felépítettem. Kicsinyesnek tűnhet azon aggódni, hogy megmarad-e a munkám vagy a párkapcsolatom akkor, amikor az életem, az egészségem a tét, részemről viszont megnyugtató. Van kihez fordulnom a problémáimmal, van segítségem, nyugodtan elmehetek vizsgálatokra mert megértik és sosem kell ott sem egyedül lennem. Nagyon sok dolgot végigcsináltam már úgy, hogy csak magamra számíthattam és most annyira jó érzés hogy van kivel megosztani.
Azért a páromnak elmondtam, leírtam levélben, hogy csak azért, mert problémám van ne maradjon velem, azért legyen velem mert szeret és velem szeretne lenni, ha már nem így van akkor úgy álljon hozzám mint ahogy akkor tenné, ha nem lenne ez a helyzet. Kellett a lelkemnek az, hogy megígérje ezt nekem. Tudom, hogy megállnám a helyem egyedül is. Nekem ő nem a támaszom, a mankóm, hanem a társam, akivel ugyanúgy éljük az életünket mint mások csak néha orvosnál töltjük a fél napunkat. 

Apropó orvos. December 10-re kaptam időpontot a legutóbbi látogatásomkor az emlőbizottsághoz. Fogalmam sem volt, hogy miről szól, hányan lesznek ott és kik (tulajdonképpen sose mondanak el semmit, kérdezni esély sincs). Csak azt tudtam, hogy a további menetet ők döntik el, ami két opció volt: neoadjuvans kezelés (azaz kemoterápia) és aztán műtét vagy fordítva. Azzal a kezdetek óta tisztában vagyok, hogy kemót nem akarok. Tehát az 1 hét alatt, amíg a bizottsághoz bejutottam volna elkezdtem bújni a netet nem csak az alternatív gyógymódokkal kapcsolatban hanem végigvettem a hagyományos ún. ortodox kezelési módokat is. A kemó így sem lett szimpatikusabb, annál inkább az új medicina. Én hiszem és mindig is hittem, hogy a betegségek lelki eredetűek és úgy láttam elérkezett az ideje annak, hogy pszichológushoz menjek. Eközben persze folyamatosan az új medicinát tanulmányoztam a párommal együtt, rengeteg cikket és videót átnyálazva. Egy ponton be is sokalltam a sok új infótól és abbahagytam a rákkal kapcsolatos mindennemű keresgélést az interneten, mielőtt megőrülök. Emellett persze semmit nem változtattam az életmódomon, ugyanúgy ettem össze-vissza a gyorskaját, az édességet, tényleg semmit nem sajnáltam magamtól. 

Az emlőbizottságtól megint semmit nem tudtam meg, csak elküldtek MRI-re. Emlékszem, azon a héten szombatra kaptam időpontot, pénteken este barátnőmmel még nagyban majszoltuk a Burger King-es menüt. Akkor kattant be valami a kis fejemben.

folyt. köv.

Folytatom a visszatekintést az elmúlt 1 hónapomra.

1 héttel az első látogatás után ismét megjelentem a Kék Golyóban és a recepciós kisasszonynak immár rendes beutalóval tudtam szolgálni. Párom ismét elkísért, leültünk és vártunk. 
Nem is kellett sokat várni, mehettem befelé. Kicsit féltem, fogalmam sem volt mi fán terem a biopszia. Persze, órákig böngésztem a neten, de egy idő után felhagytam vele miután jöttek az így fáj úgy fáj posztok. Lesz ami lesz. Az ultrahanggal pikk-pakk megtalálták amit kerestek, de azért mindenütt alaposan átnéztek, majd a doktornő átküldött mammográfiára. Sok reményt nem fűzött hozzá, hogy látszik valami rajta. Én nem is értettem, mindig úgy tudtam hogy az UH jobb képalkotó eljárás mint egy röntgen. De ám legyen. :)

Mikor kijöttem az ultrahangról elpityeredtem, megláttam az én kis csomómat fizikai valójában. Párom ölelgetett és félig sírva félig mosolyogva csak annyit mondtam neki: - Hóember formájú. A válaszon meg sem lepődtem, annyit mondott: - Végülis tél van. :)  Aztán rögtön menni is kellett mammográfiára. Nem vészes, nekem egyáltalán nem volt fájdalmas. Elég szemérmes vagyok viszont és nagyon zavarban voltam. Akkor futott át az agyamon, hogy lassan jó lesz levetkőzni ezt a szégyenlősséget. Úgyse érdekel senkit, hogy nézek ki. 
Be is jött a jóslat, semmi az ég világon nem látszott a képen. Na mindegy, essünk neki a mintavételnek. Nem félek a tűtől. Tényleg. Kisebb koromban sem volt bajom az oltásokkal, azóta meg 3-szor voltam kórházban ilyen-olyan bajokkal, szóval hozzá is szoktam hogy mindig összeszurkálnak. Viszont az ember mellébe nem gyakran szúrnak hatalmas tűket, kicsit berezeltem. Először vékony tűvel vettek mintát, nem volt rosszabb egy darázscsípésnél. Ezután jött a neheze. Bemutattak a vastag tűnek, ami számomra úgy néz ki mint egy mini ütvefúró. "Háhá, na ezt belém nem döfitek." Doki az orrpiercingemre nézett és kérdezte, hogy az fájt-e. Elmondtam hogy egy kicsit, de ki lehetett bírni. Mondta, hogy ha azt kibírtam akkor ez is menni fog, nem kell félni. Erre az egyik asszisztens megjegyezte, hogy az orrpiercing az hagyján, de mekkora tetoválás van az oldalamon, na az fájhatott. Egy kis érzéstelenítés, egy kis vágás és már bennem is volt a tű. Közben szépen elbeszélgettünk az egyik hölgy fémallergiájáról, a tetoválásomról, közben 3-szor csattant az ütvefúró. Egyszer lenéztem, pont ömlött belőlem a vér. Mondta a másik asszisztens, hogy csak most ne legyek rosszul, mert csak oxigénük van kéznél és igazából azt se tudják használni. Elnevettem magam és mondtam, hogy nem is mernék ezek után. :) Kötözés, kaptam egy pohár vizet meg a kis mintámat, hogy azzal legyek szíves menjek fel a citológiára és adjam le. Na meg várjam meg az eredményt és jöjjek vele vissza, utána megmondják mi lesz a menet. Azt hiszem fal fehéren jöttem ki a rendelőből, mert mindenki úgy nézett rám mintha zombit látna. Aztán elvigyorodtam és a páromnak elkezdtem mesélni a szürreális élményeimet. 

Irány a citológia. Fél órát mondtak, 1 óra lett belőle mire elkészült az eredmény. C4. Vissza az ultrahangra, pofátlanul bekopogtam ahogy mondták. Elvette a doktornő az eredményt, szomorúan rám nézett és mondta, hogy menjek fel a sebészemhez aki beutalt. 

Felbattyogtam és vártam hogy kijöjjön az asszisztens, hogy beadhassam a papírjaimat. Aztán vártam. Páromnak közben el kellett mennie, úgyhogy egyedül maradtam. Múltkor megfogadtam hogy viszek könyvet, erre nem elfelejtettem?! Maradt az én hűséges okostelefonom, amivel próbáltam megfejteni mit írkáltak össze eddig az orvosok. Sok jót nem hámoztam ki, szóval mire sorra kerültem (cirka 2 és fél óra után) már összeállt a fejemben a diagnózis. A doki nem is mondott semmi különöset, az asszisztensnek diktált. Elküld az emlőbizottsághoz amilyen gyorsan csak lehet, elindítja a genetikai vizsgálatok illetve előjegyez ceruzával valahova január első-második hetére műtétre, ha úgy döntenek akkor ne kelljen várni. Illetve szóba került a kemoterápia. Naivan ennyit kérdeztem: - Már biztos, hogy rosszindulatú?
A doki nem kertelt különösebben, visszakérdezett: - Tudja, mit jelent a C4-es citológia, nem?
- Tudom...
Tartottam magam, udvariasan mosolyogtam bent a dokira és az asszisztensre, megkaptam minden papírt és távoztam. Örültem, hogy végre elmehetek mosdóba. Ott pityeregtem kicsit és annyit mondtam:
- Édesanyám, megyek utánad. 

Meg kellett még keresnem a genetikát, szóval bolyongtam egy kicsit az épületek között, közben felhívtam a páromat és elmondtam mit mondott a sebész. Már amennyire tudtam, egyrészt elcsuklott a hangom, másrészt majd lefagyott a kezem mert épp esett a hó és hideg volt. A genetikán egy ember találtam, odaadtam a papíromat és eljöttem. Elég volt mára. Persze kolléganőmet még fel kellett hívnom, akinek az első látogatás után mindent elmeséltem. Be kellett avatnom. Az első látogatáskor csak fél nap szabadságot vettem ki, de a főnököm mivel csak annyit tudott, hogy dokihoz mentem és hogy egyébként is beteg vagyok, 1 napra küldött, amiről kolléganőm nem tudott és felhívott valami miatt. Kérdezte hol vagyok, én pedig nem tudok hazudni, így mondtam neki akkor, hogy később elmondom. Elmondtam, azóta mellettem van, támogat és a lelkemre kötötte, hogy hívjam fel.  

Ekkor még nem sokan tudták, mi zajlik körülöttem, szám szerint 3 ember: a párom, a kolléganőm, és egy barátnőm. 

folyt. köv.

Előszó azoknak, akik olvasni kezdik a blogom: Ezek az én gondolataim, az én érzéseim, az én hitem. Biztos lesz olyan, amivel nem értesz egyet, kérlek ne próbálj megtéríteni. Köszönöm!
Azért fordult meg a fejemben a blog ötlete, mert egyrészt magam is szeretnék erőt meríteni belőle, másrészt hátha másoknak is segít, ha hasonló helyzetben vannak. Elkezdem, aztán meglátjuk hogy megy. 

A történet egy kellemes szerdai nap végén kezdődött, mikor tusolás közben egy nem odaillő dolgot éreztem a mellemben. Hirtelen kifutott a vér az arcomból és a végtagjaimból és csak arra tudtam gondolni, hogy "na ne". Ehhez tudni kell, hogy édesanyám és a nagymamám mellrákban hunytak el illetve a nagynéném jelenleg is ezzel a betegséggel küzd, szóval számítottam a megjelenésre, csak nem ilyen korán. 

A páromnak először nem is akartam elmondani, próbáltam magamban rendezni a dolgot, de nem sikerült kivernem a fejemből a gondolatot, hogy lehet rákos vagyok. Először a tipikus párbeszéd zajlott le. "- Mi a baj? - Semmi." Mikor másodszor kérdezte, elmondtam. Persze, nyugtatgatott hogy ez még bármi lehet. Nem, én éreztem hogy ez AZ. Mivel egyébként is köhögtem és pénteken vissza kellett mennem a háziorvoshoz, gondoltam megemlítem neki. Most ez úgy hangzik mintha teljes lelki nyugalommal besétáltam volna a rendelőbe, de közben nagyon féltem, hogy bebizonyosodik amit érzek. Azt kívántam bárcsak egy álom lenne és a megérzésem rosszul működne. 

A doki előtt elsírtam magam, nem igazán tudtam róla nyugodtan beszélni. Persze megvizsgált és azonnal (hétfőn) egy beutalóval elküldött az Országos Onkológiai Intézetbe. Mondta, hogy ha nem akarnak megvizsgálni addig menjek amíg nem foglalkoznak velem, mivel időpontom nincs csak egy papírfecnim. Aztán ha sehogy se jön össze, menjek vissza kedden és másnapra ad beutalót egy helyre ahol tuti megcsinálják az ultrahangot, de mégis csak a Kék Golyó a legjobb hely az ilyesmire. Ő is azt mondta, hogy ez bármi lehet, bár a kedves arcsimogatás és félszeg mosoly azért nem erről árulkodott. 

Aznap este engedtem meg magamnak először, hogy összezuhanjak egy 10 percre. Párom nem volt otthon, én pedig ahogy becsuktam magam mögött a szobaajtót és ránéztem a beutalóra bőgni kezdtem és anyukámhoz kezdtem beszélni. Persze közben barátnőmnek és a páromnak is megírtam mit mondott a háziorvos. Utóbbi edzést lemondva azonnal hazarohant, hogy tudjunk beszélni mielőtt a legjobb barátommal találkozom aki aznap érkezett haza Angliából. Hiába a legjobb barátom, mégsem akartam hogy az egyetlen estét amit fél év után vele tölthetek ezzel a témával nyissuk, szóval összekaptam magam. Párom később azt mondta, hogy annyira jól sikerült, hogy magamat is túlszárnyaltam.

Hétfőre sürgős szabi, párommal együtt irány a Kék Golyó. Reggel nagyon nem akaródzott menni, nem vagyok az a határozott típus aki becsörtet az orvoshoz hogy márpedig engem most azonnal megvizsgál valaki, különben...
de menni kellett. Amikor megláttam a rengeteg embert majdnem hanyatt vágódtam. "Na jó, itt vagyunk, és most?" Megkerestük a mammográfiát és odaadtam a kis papírfecnimet. Nézett rám a nő az üveg mögül, eldaráltam hogy mit szeretnék. Ő meg mondta, hogy 3 hónappal későbbre tud időpontot adni. Hát nem tudom milyen fejet vághattam, mert mondta, hogy de... a sebészet az egyetlen ambulancia az Intézetben, szóval ha oda bejutok akkor a doki tud nekem sürgősségi időpontot szerezni. Elmondott részletesen mindent, merre kell mennem és mit kell csinálnom. Nagyon kedves volt. Ha emlékeim nem csalnak, fél órás várakozás következett a betegfelvételen, utána 3 óra a sebész rendelője előtt. Nem mertem még csak mosdóba se elmenni, nehogy lemaradjak. Mit ne mondjak, éhes voltam, szomjas voltam és nagyon nyúzott mire bekerültem. Végül megérte várni, az utolsók között bebocsájtást nyertem a doktor úrhoz és ő is úgy találta, hogy ezt meg kell vizsgálni, jövő hét hétfőn irány az ultrahang és biopsziát is kért. Itt még nem igazán tudtam, mi vár rám.

folyt. köv.