Mint minden embernek, néha nekem is vannak rosszabb napjaim. Nem lehet mindig erősnek lenni és mosolyogni. Írom mindezt úgy, hogy nálam ez az alapbeállítás és nem kerül erőfeszítésbe a legnagyobb káoszban sem őszintén mosolyogni vagy nevetni és viccelődni. 

Tegnap egész nap furcsán éreztem magam, estére pedig egyre rosszabb lett a hangulatom. Nem tudtam megmagyarázni, csak éreztem hogy valami nem oké. Az orvosnál tett látogatások után eleve lelkileg kimerültebbnek érzem magam. Sokszor és sok helyen leírták már, hogy a stressz mennyi energiánkat felemészti... én ezt ilyenkor a saját bőrömön tapasztalom, hiszen nem csinálok mást, csak elmegyek orvoshoz, tehát nem kellene fáradtnak lennem. Aztán belegondolok, hogy tulajdonképpen már előző este azon agyalok, hogy holnap orvos és alig tudok aludni, aztán amíg ki nem jövök onnan ha nem is tudatosan de rágörcsölök az egészre.
A nap végén lefekvéshez készülődve belenéztem a tükörbe, és egész egyszerűen egy pillanatra elkezdtem sajnálni magam. Hogy az életmód amit követek nem segít, miért nem segít, hogy miért nem élhetek úgy mint egy átlagos huszonéves (megjegyzem szerintem sosem éltem úgy, szóval ez tényleg csak az önsajnálat), hogy aki mellettem van miattam nem élhet úgy ahogy szeretne és ez neki biztos nem jó így. Hogy annyi rosszat kaptam már az életben és most ezt miért rótták rám. Odabújtam a páromhoz és sírtam mint egy kisgyerek. Még ma is kicsit ennek a hatása alatt vagyok, viszont ez kellett ahhoz, hogy ismét fel tudjak kelni, tükörbe tudjak nézni és menjek tovább az úton. Az önsajnálat nem vezet sehova, viszont a sírás tényleg megtisztít és megszabadít egy csomó feszültségtől. 

Én ettől ugyanúgy egy vidám ember vagyok, de bizony néha gyenge vagyok és elesett és el kell mondanom magamnak, hogy miért is kell nekem ezt végigcsinálnom. Tulajdonképpen tényleg megvan mindenem, amit ember kívánhat. Ezt néha tudatosítani is kell magamban, mert ezért az életért megéri küzdeni.
Tegnap a párom is kimondta, hogy fél, hogy meghalok. Ez nekem nagyon sokat jelentett. Mármint az, hogy megosztotta velem. Tudom hogy aggódik, de sosem mondja, csak rám mosolyog mint a vadalma és minden rendben van. 

Az előző posztot folytatva: 
El kellett mennem MRI-re, amire ugye szombatra kaptam időpontot. Pénteken a gyorséttermes zabálás után rájöttem, hogy ez így nagyon nem lesz jó, életmódot kell váltani. Sokat olvastam már a paleolit táplálkozásról, ismerőseim között is van aki emellett az életmód mellett tette le a voksát. Na, akkor mivel ma már sokat nem tudok tenni egy óriás hamburgerrel a gyomromban, holnaptól szigorúan nekilátok. Alapelvek magamévá téve, otthonra bevásárolva, és szerencsére olyan ételszállítót is találtam, ahonnan egész napi menüket tudok rendelni, szóval meg is tettem. Attól a naptól kezdve "paleózom". Majd egy külön posztban összeszedem az ezzel kapcsolatos eddigi tapasztalataimat is, elöljáróban annyit, hogy a hisztimet leszámítva úgy érzem működik a dolog. 

Az MRI nagyon vicces dolog és baromira kényelmetlen. Egy világ dőlt össze bennem, mert nem is hanyatt kellett feküdni mint a filmekben, hanem hason. :) Persze megmozdulni nem szabad, ha baj van vagy fáj valami van vészcsengő, de nekem nem kellett használnom. Azért volt pár pillanat amikor úgy bizsergett egy ponton a lábam, hogy az már nem volt kellemes, de mindig abbamaradt mikor már a tűréshatáron voltam. A végére majdnem elaludtam. Én kb. 15 percnek éreztem az egészet, aztán mikor kimentem kiderült, hogy volt az háromnegyed óra is. :) Eredmény kedden az emlőbizottságnál már meglesz. 
Jó is volt, vártam a keddet hogy végre kiderüljön mi vár rám. Először mint halálra ítélt vártam a kivégzésre kedden fél 2-től. Aztán eltelt 1 óra, majd mégegy és csak nem szólítottak. Végül 3 óra után, mikorra csak 3 hölgy maradt velem együtt megkérdeztük hogy ugyanmár velünk mi a helyzet. Ja hát nincs ott a kartonunk. A "kedves" asszisztens morgott valamit, hogy az orvosunk így meg úgy... hát engem nem az orvos citált oda hanem ők maguk. Az alaphangulat adott volt, mikor végre behívtak. Párom bejött velem. 

Ami ott jött, az volt a feketeleves, szerintem azóta sem tettem magam túl azon ami ott történt. Egyrészt úgy éreztem magam mint egy kihallgatáson. Bent volt 4 orvos, 1 pszichológus, 1 asszisztens, én meg foglaljak helyet a szoba közepére állított széken. Már csak a vallatólámpa hiányzott. Aztán elkezdték mondani hol nekem, hol egymásnak a rosszabbnál rosszabb dolgokat, sőt, előttem vitatkoztak. Az elején még örömködtem, mert az MRI-n nem láttak áttétet, ami ugye jól jel. Na, aztán mégis megláttak valamit. Közben mondták a kemoterápiát. Mondtam, hogy én azt nem szeretném. Erre lefagytak egy pillanatra aztán közölték, "Kemoterápia az mindenképpen kell". Kérdeztem hogy sugárterápiával nem lehetne kezdeni vagy valami más megoldás nincs? Erre a válasz az volt, hogy ne válogassak. Itt kezdtem el sírni. Azt hiszem ekkor tűnt fel nekik, hogy egy ember ül azon a széken nem valami darab hús. Azért nem igyekeztek a vigasztalással, feküdjek már fel az asztalra hogy ultrahangon megnézhessék azt a kis valami nyirokcsomót a hónaljban. Továbbra is látták azt a valamit, ezért már akkor közölték, hogy ebből mintát kell venni. Felöltöztem, visszaültem és üveges szemmel meredtem magam elé. Mondták, hogy ha meglesz a genetika eredménye és nem genetikai eredetű az én kis rákom, akkor emlőmegtartó műtét is szóba jöhet. Na ez megint olyan infó volt amiről eddig egy szó sem esett. Tudtam hogy van olyan, hogy leveszik a nő mellét, de hogy ezt majd ők eldöntik? Hol vagyok én ebben a történetben? Másnapra gyorsan beütemeztek egy csomó vizsgálatot, hogy minél előbb kaphassam a kemót, aztán viszon'látás. 

Na ahogy kiértem aztán kiborult a bili. Én, a nagyon erős, nagyon szívós valaki összetörve zokogtam a váróteremben és csak nem akaródzott abbahagyni. Közben olyanokat mondogattam, hogy én ezt nem csinálom végig, én ide többet nem jövök vissza és hagyjon mindenki békén. 

Nem tudom mennyi idő telt el mire megnyugodtam, apukámat még könnyek között hívtam fel. Hazafelé felidéztem hogy tulajdonképpen mi is zajlott és elkezdtem dühös lenni. Úgy kezeltek, mint egy állatot akit a vágóhídra visznek és el se döntheti hogy ha már meg kell halni, akkor azt hogyan szeretné. "Megkemózzuk, megműtjük, levesszük a mellét (de csinálunk helyette másikat nyugi), aztán megint megkemózzuk meg kap egy kis sugárkezelést és kész. Nem tudom mit van úgy oda." Ráadásul logikátlannak is tűnik amit terveztek, egyszerűen nem fér a fejembe az egész, de persze ideje senkinek nincs hogy elmagyarázza mi miért történik, így az a benyomásom, hogy fogalmuk sincs mit csinálnak. A bizalmam minden esetre ezek után teljesen elveszítettem.