Az a 3 ember aki tudott róla, csak belecsöppent többnyire akaratlanul. A párom az első pillanattól fogva illetve tulajdonképpen a barátnőm is, első ijedtségemben hozzá futottam még. Aki kimaradt a sorból az az apukám volt. Nem tudtam, mi tévő legyek, hogy mondjam el, egyáltalán elmondjam-e. Igen, megfordult a fejemben hogy nem szólok neki, megkímélve így pár dologtól. Illetve nem szerettem volna hogy rémeket lásson amíg nincs diagnózis, arra elég voltam egyedül. Végül rászántam magam és felhívtam a vizsgálat után. Máshogy sajnos 200 km távolságból nehéz lett volna. Sose volt igazi apa-lánya viszony közöttünk, ritkán beszéltünk és akkor is pár percet, szóval ez az első változás az életemben, hiszen amióta elmondtam neki mi a helyzet velem, sokat beszélgetünk. Aggódik értem. Kértem ugyan, hogy ne tegye, de hát egy apának beszélhet az ember. :)

A másik nehéz beszélgetés a főnököm volt. Tudtam, hogy több ok miatt is be kell őt avatnom. Nem terveztem, hogy hosszúra nyúlik a beszélgetés, mégis eltartott több mint 1 órán át. Komolyan úgy éreztem, mintha mázsás kövek hullottak volna alá a lelkemről. Nagyon jól esett a támogatása és emberileg is nagyon sokat kaptam tőle akkor... és persze azóta is.
Valószínűleg sokkal könnyebb úgy végigcsinálni bármit, hogy tudom, nem omlik össze körülöttem minden amit eddig felépítettem. Kicsinyesnek tűnhet azon aggódni, hogy megmarad-e a munkám vagy a párkapcsolatom akkor, amikor az életem, az egészségem a tét, részemről viszont megnyugtató. Van kihez fordulnom a problémáimmal, van segítségem, nyugodtan elmehetek vizsgálatokra mert megértik és sosem kell ott sem egyedül lennem. Nagyon sok dolgot végigcsináltam már úgy, hogy csak magamra számíthattam és most annyira jó érzés hogy van kivel megosztani.
Azért a páromnak elmondtam, leírtam levélben, hogy csak azért, mert problémám van ne maradjon velem, azért legyen velem mert szeret és velem szeretne lenni, ha már nem így van akkor úgy álljon hozzám mint ahogy akkor tenné, ha nem lenne ez a helyzet. Kellett a lelkemnek az, hogy megígérje ezt nekem. Tudom, hogy megállnám a helyem egyedül is. Nekem ő nem a támaszom, a mankóm, hanem a társam, akivel ugyanúgy éljük az életünket mint mások csak néha orvosnál töltjük a fél napunkat. 

Apropó orvos. December 10-re kaptam időpontot a legutóbbi látogatásomkor az emlőbizottsághoz. Fogalmam sem volt, hogy miről szól, hányan lesznek ott és kik (tulajdonképpen sose mondanak el semmit, kérdezni esély sincs). Csak azt tudtam, hogy a további menetet ők döntik el, ami két opció volt: neoadjuvans kezelés (azaz kemoterápia) és aztán műtét vagy fordítva. Azzal a kezdetek óta tisztában vagyok, hogy kemót nem akarok. Tehát az 1 hét alatt, amíg a bizottsághoz bejutottam volna elkezdtem bújni a netet nem csak az alternatív gyógymódokkal kapcsolatban hanem végigvettem a hagyományos ún. ortodox kezelési módokat is. A kemó így sem lett szimpatikusabb, annál inkább az új medicina. Én hiszem és mindig is hittem, hogy a betegségek lelki eredetűek és úgy láttam elérkezett az ideje annak, hogy pszichológushoz menjek. Eközben persze folyamatosan az új medicinát tanulmányoztam a párommal együtt, rengeteg cikket és videót átnyálazva. Egy ponton be is sokalltam a sok új infótól és abbahagytam a rákkal kapcsolatos mindennemű keresgélést az interneten, mielőtt megőrülök. Emellett persze semmit nem változtattam az életmódomon, ugyanúgy ettem össze-vissza a gyorskaját, az édességet, tényleg semmit nem sajnáltam magamtól. 

Az emlőbizottságtól megint semmit nem tudtam meg, csak elküldtek MRI-re. Emlékszem, azon a héten szombatra kaptam időpontot, pénteken este barátnőmmel még nagyban majszoltuk a Burger King-es menüt. Akkor kattant be valami a kis fejemben.

folyt. köv.