Az emlőbizottság után szétestem lelkileg, egyszerre voltam megalázott, ijedt és dühös. Apukámmal beszéltem utána, ő azon az állásponton van hogy végig kell csinálni mindent amit mondanak, mert az ő barátja is sokáig próbálkozott természetgyógyászattal és nem működött, most viszont kemózzák és állítólag jobban van. 

Anyukámról szerettem volna vele beszélni, de eléggé elutasító ezzel kapcsolatban. Azt kiszedtem belőle, hogy ő nem vállalta anno a kemoterápiát. Semmi egyebet nem tudok, pedig tényleg érdekelne hogy ott mi volt a probléma és miért halt meg végül. Nagynénémnek levették a mellét és végigcsinált mindent és él. Hogy milyen életminőségben az már más kérdés. Amit gyerekként láttam belőle, az egy roncs volt. Egy testi-lelki roncs.

Nem tisztem megítélni, hogy ki mit és miért csinál, nyilván átgondolták a döntéseiket mindannyian. Már említettem, hogy úgy gondolom, a betegségek lelki eredetűek és ha még jó táptalajt ad hozzá egy legyengült szervezet, akkor az hihetetlen módon képes tönkretenni egy addig látszólag egészséges embert pillanatok alatt. Én tökéletes alany voltam a rákra. Megoldatlan lelki problémák, önmarcangolás, befelé fordulás, önbizalomhiány, mindent a lelkemre vettem, emellett olyan gyenge az immunrendszerem, hogy az összes nyavalyát benyaltam télen-nyáron, gyenge voltam és fáradékony. Amióta megkaptam a diagnózist egyszer voltam pszichológusnál. Nem volt rossz, jól esett beszélgetni. Tulajdonképpen tisztában vagyok azzal, mi az, amit meg kell oldanom az életemben és ezt ő is megerősítette. Úgy fogalmazott, hogy úgy látja képes vagyok átlátni a problémákat és nagyon erős vagyok, hogy azt a sok dolgot végigcsináltam egyedül. Sosem gondoltam magamról, hogy erős vagyok, de ahogy ott sorra vettük az életem egyes fejezeteit rájöttem, hogy mégis van ebben valami. Ez egy nagyon erős lökés volt, nem volt értelmetlen az az egy óra. Bár szerintem semmi nem történik ok nélkül. :)

Visszatérve a kemoterápiához, tulajdonképpen a múlt és a jelen eseményei alapján azt kellett volna mondanom, hogy persze, végigcsinálom. Apukámra ráhagytam a dolgot, nem volt erőm akkor ellentmondani, csak hüppögtem a telefonba. De minden egyes porcikám ellenkezik ez ellen a terápiának csúfolt kezelés ellen azóta is és egyszer sem inogtam meg. Mérgekkel a gyógyulásért? Miféle paradoxon ez? Tönkreteszi az immunrendszert, az emésztőrendszert, az ereket. A testnek megvan a saját módszere a rák legyőzésére. Ha nem így lenne mindenki rákos lenne és nem lenne annyi "csoda" sem. 

Az emlőbizottság után másnap el kellett mennem arra a rakás vizsgálatra. Ugyan előtte este azt mondtam, hogy én soha nem teszem be többet oda a lábam, mégis elmentem. Megígérték, hogy egy délelőtt alatt végzünk és tényleg igyekezték gyorsan lepörgetni a dolgokat. Volt minden: új mintavétel a gyanús nyirokcsomóból, vérvétel, mellkasröntgen, hasi ultrahang és citológia. Megcsinálták a mintavételt, érzéstelenítő nélkül. Nem mondom, hogy vigyorogtam a vizsgálóasztalon, de végül sikerült a doktornőnek 2 kenetet szerezni. Leragasztás, irány a következő szurkálóhely, a vérvételes rendelő. Előtte gyorsan beadtuk a kenetet a citológiára, mondták hogy 1 óra kb, menjünk le a büfébe nyugodtan. Jó vicc. :)
A vérvétel nagyon gyorsan ment a hosszú sor ellenére (tényleg hihetetlen, hogy mennyien vannak az intézményben, mindig rácsodálkozom a tömegre), a nővérke egy tündér volt, viccelődtünk és egyébként is jól bírom az ilyesmit, mindig nézem is hogy mi történik. Régebben, még a műtétek előtt adtam vért is. Párommal azon nevettünk mikor kijöttem, hogy lassan ereszteni fogok, annyi luk van már rajtam. :) 
Irány a mellkasröntgen. Sorszám, várakozás. Páromnak mennie kell, szóval amíg vártam a soromra mondtam, hogy menjen le a citológiára az eredményemért, idő van. Lement, viszonylag sokáig elvolt. Mosolyogva jött vissza, én pedig néztem rá bután, hogy ez most mi. Elmondta hogy nem volt még kész, de behívták és ott előtte csinálták meg az egészet, a doki meg közben vicceskedett. Végül nem talált semmi rákra utaló jelet, sőt a doki váltig állította hogy ez nem az. Én erre meg csak annyit mondtam, hogy "naugye". Ezután párom gyorsan lelépett, én pedig vártam még egy picit és már mehettem is be a röntgenbe. Pikk-pakk megvolt, még egy 10 percet kellett kint ülnöm hogy biztos jó lett-e a kép, aztán mentem is tovább, még várt rám egy hasi ultrahang amit ugyanaz a doki csinál aki a kenetet levette reggel. Büszkén vittem vissza a citológiai leletemet is, hogy háhá, most én nyertem. Mondta, hogy mivel kevés volt a sejt a kenetben, ezért vesz új mintát. "Tessék?" Megcsináltuk a hasi uh-t előtte. Annyit mondott, hogy tulajdonképpen makk egészséges vagyok. Ez jó hír.
Egyébként arról volt szó, hogy ha nem igazolják hogy rákos a nyirokcsomó akkor irány a sebészet, ha igazolják akkor irány a kemoterápia. Úgy csinálnak mintha nem mondtam volna, hogy nem akarom. Mindegy, ugorjunk neki annak a szurkálásnak újra. Ez jobban fájt. Ha valaki el tudja képzelni milyen, amikor egy tűt forgatnak az ember hónaljában, akkor mindent tud. Előtte mondta, hogy nem fog fájni, legalábbis neki. Mondtam hogy persze, a tű megfelelő oldalára kell állni. Ezen úgy elkezdett mindenki röhögni, hogy átjöttek a szomszéd rendelőből is hogy mi ez a vircsaft. :)
Újra irány a citológia, immár 3 kenettel. Megszenvedtem érte. Ott már ismerősként köszöntek, mondták hogy fél óra. Lett abból háromnegyed is, viszont mikor kész lett behívtak, a doki rám mosolygott és közölte hogy ez még mindig nem az, konzultált telefonon a doktornővel és mondta neki, hogy nem kell belőlem tűpárnát csinálni, nem akupunktúra ez. Jót nevettem és megint úgy éreztem hogy nyertem. Visszamentem a doktornőhöz diadalittas, de már kicsit nyúzott fejjel... közben dél lett. 4 óra ment el ezzel a sok szarral (bocsánat). 

Doktornő közölte, hogy akkor most fel kéne mennem a sebészetre időpontot kérni. Mondom mire? Hát kiveszik a nyirokcsomót hogy elküldhessék szövettanra. Na itt nekem jött egy logikai döccenő. Van valami, ami tudjuk hol van, milyen, mekkora és hogy sürgősen ki kéne venni. De azzal nem foglalkozunk, hanem fantom nyirokcsomókat hajkurászunk. Fáradt is voltam, hisztis, a tegnapiak után eleve nem felhőtlenül jókedvű plusz ígéretet kaptam hogy végzünk időben és tudok menni dolgozni, szóval közöltem vele hogy nem. Nem megyek! Hirtelen köpni-nyelni nem tudott, elkezdte mondani hogy de hát akkor nem fogok még idén kemót kapni, azért csinálták meg ezt az egészet most ilyen gyorsan hogy csinálhassák a kemót, plusz ők szegények most ünnepek előtt éjjel-nappal műtenek szombatig. Nem hatott meg, vállat vontam és mondtam hogy nem érdekel. Lehet hogy bunkó voltam, de elfogyott az én hihetetlen türelmem. Ekkor telefonált a sebészet titkárságára, hogy a kedves betegnek dolgoznia kell menni és adjanak nekem majd telefonon időpontot. Probléma megoldva, megköszöntem, elköszöntem és eljöttem. Mikor kijöttem büszke voltam magamra, hogy most először sikerült kiállni magamért. Aznap már nem hívtak időpont miatt. 

Hívtak viszont másnap reggel, mikor már a buszon voltam munkába menet, hogy akkor be kellene jönni izotópos jelölésre. Jó, rendben, mikor? Ma délelőtt. Végülis megoldható, bemegyek a munkahelyemre, megcsinálok 1-2 dolgot aztán elugrom, mást nem mondtak, csak hogy dél előtt érjek oda és menjek föl a sebészetre. Így is lett, 10 körül elindultam. Már ott gyanús volt valami, hogy a sebészeti osztály főnővére felhívott telefonon, hogy hol vagyok. Mondtam neki, hogy most indultam, fél-háromnegyed óra és ott vagyok. Nem volt boldog ettől az infótól. Mikor odaértem megörültek nekem mint majom a farkának, megkaptam a beutalóm és elkezdtek gondolkodni hogy hova fektetnek. Állj! Mi az, hogy fektetnek? Én nem maradok itt, nekem senki nem mondta hogy ma be kell feküdni a kórházba. Állnak döbbenten a nővérek is, én is. Közöltem hogy én munkából jöttem, úgyhogy nincs nálam semmi. Naaagy kerek szemekkel néztek rám, mint valami földönkívülire. Na mindegy, menjek le jelölésre ide és ide, aztán ha visszajöttem megbeszéljük. Gyorsan felhívtam a párom, hogy mi a helyzet és nem kicsit kiakadt, teszem hozzá jogosan. Legalább mondták volna vagy valami, de itt valaki elfelejtette, hogy én nem vagyok járatos az itteni dolgokban, vidéki kórházban ez úgy nézett ki, hogy besétáltam este avagy reggel, felvettek, megműtöttek, 1 nap bentlakás, viszontlátásra. 
Mindegy, lebeszéltük hogy akkor bejön hozzám a lakáskulcsért, hazamegy, összepakolja nekem ami kell és jön vissza, de természetesen munka után mert valamiből élni is kell. 

Megvolt az izotópos jelölés ami annyiból állt, hogy a mellembe szúrtak egy tűt és beküldték az anyagot. Kész, mehetek vissza. Visszafelé menet mérgelődtem és röhögtem egyszerre, nem hittem el hogy ilyen van és hogy ez pont velem történik. :)