Tegnap nem keresett a doktornő, de erre számítottam is. 

Ma a párom felhívta, persze nem ért rá szóval mondta neki hogy 1 óra múlva hívja vissza. Aztán annyira dolgoztunk, hogy egyszer csak csörgött a telefonom. A doktornő hívott. Majdnem kiesett a kezemből a telefon, annyira meglepődtem. Elmondta, hogy 3 CMF kemóban egyeztek meg, szóval beszéljük meg gyorsan hogy mikor szeretném kezdeni. Holnap? A-aa, az nem jó, lázas vagyok beteg vagyok, ki van csukva. Cuki volt, gyorsan eldarálta hogy mit csináljak hogy gyorsan jobban legyek, aztán mondta hogy akkor jövő héten csütörtökön vár, a sugarat is majd ott megbeszéljük. Pont. 

Letettem a telefont és bámultam magam elé. Majd a kezembe temettem az arcom és elkezdtem pityeregni. Párom megölelt, mondta hogy ne aggódjak, aztán abba is hagytam, igazából azt se tudom miért sírtam... nem a kemo miatt az biztos. Annyi feszültség felgyülemlett bennem az elmúlt napokban, ideje volt már hogy kijöjjön egy kicsi. 

A legfőbb oka a feszültségemnek egy barátnőm. Ő a lakótársunk is és régóta feszültségek voltak közöttünk. A ki nem mondott dolgok nagyon elmérgesítették a viszonyunkat, de én egyszerűen nem tudtam elmondani azokat a dolgokat, amik nyomták a lelkem. Hogy habár barátnőmnek tartotta magát egyszer nem jutott eszébe elkísérni orvoshoz (de megsértődött mikor nem avattam be azonnal valamibe), vagy egy csomó programra ment közös ismerősökkel de soha eszébe nem jutott megkérdezni, hogy nekem lenne-e kedvem elmenni. Vagy mikor megsértődött, mert valami nem úgy alakult ahogy azt ő akarta volna. Azt azóta sem tudtam neki lenyelni, hogy a kórházba vonulásom előtt az volt a legnagyobb problémája, hogy nekem mi bajom van vele, meg hogy én utálom és biztos ki fogom dobni a lakásból. Annyi bajom volt, hogy kórházba kellett mennem egy nagy műtétre és nem voltam valami szociális kedvemben az előtte lévő napokban. Itt jöttem rá, hogy tulajdonképpen egy önző picsa. Mindig csak én, én, én. Még amikor a párom elmondta neki, hogy mi van akkor sem nyugodott meg és még a kórházban voltam, amikor képes volt ezért üzenetet írni, hogy mi a bajom vele. Ott valami elpattant bennem, egyszerre gyűlöltem és voltam iszonyatosan csalódott. Műtét után ott bőgtem a kórházi ágyamban és egyszerűen fel nem tudtam fogni ezt. 

Örültem, mikor a héten közölte, hogy elköltözik. Annyira frusztrált voltam szimplán a lényétől, hogy ilyet már nagyon régen nem éreztem. Legszívesebben mikor kijöttem a kórházból közöltem volna vele, hogy legyen szíves húzzon a fenébe, lehetőleg holnap. De neeem, egy kukkot sem szóltam, úgy voltam vele hogy úgyis azt tervezzük a párommal hogy lakást veszünk jövő tavasszal, szóval ezt az időszakot még kibírjuk. Nem bírtuk. Én nem vagyok az a típus, aki tud jópofizni olyan emberrel, akit a háta közepére sem kíván, szóval VIP-ből néztem ahogy minden romlik elfelé, de tenni nem tudtam és nem akartam semmit. 

Ma én mindezt elengedem. Megtanultam amit kellett: nem szabadna hagynom idáig fajulni a dolgokat. Korábban működött, megmondtam rögtön ha valami nem tetszik, most valahogy vissza kell találnom ehhez. A hibás nem csak ő ebben a sztoriban, én ugyanannyira benne vagyok. Legközelebb majd jobban csinálom. 

Most a kezelés végénél csak azt várom jobban, hogy végre elmenjen. Így a párommal is kicsit más lesz a közös élet. Kettesben, mint a nagyok. :)