Ígértem már, hogy írok erről a témáról, de nem igazán tudtam, hogy is kezdjek neki.

Ez a téma minden nőt megmozgat valamilyen formában, így engem is. Én tinikorom óta úgy gondoltam, hogy nem akarok majd gyereket. Aztán 25 évesen rákos lettem. 
Mikor végeztem a kezelésekkel megijedtem, hogy a lehetőséget is elveszítettem arra, hogy legyen, ezért nekiálltam kutakodni, végigkérdeztem az összes orvosomat arról, hogy hogyan lehetne meg mikor. Nyilván most azonnal akarok.  

Az onkológusom nagyon vicces volt, megkérdezte, hogy miért nem vetettem le anno petesejtet. Nyilván azért, mert senki (ő sem!) nem mondta, hogy kellene, mindenki kergetett, hogy kezdjem el a kemoterápiát azonnal. 
A sebészem annyit mondott, hogy kemó után várjak 2 évet legalább, de semmi akadálya.
A nőgyógyász pedig azt, hogy mivel BRCA1 pozitív vagyok és voltam már rákos, ezért jó lenne 30 éves korom körül kivenni a petefészkeimet, úgyhogy ha szeretnék gyereket, akkor azt az elkövetkező 4 évben kellene kivitelezni (de várjak szerinte is a kemó után 2 évet...) Illetve elmondta, hogy nem tudhatjuk, a kemoterápia milyen károkat okozott a petesejtekben, ezért több az esély valamilyen betegségre illetve a nagy valószínűséggel a rákra való hajlamot is örökölné.

A beszélgetésekből ráadásul nekem az jött le, hogy az orvosok ezt a dolgot még nem igazán tudják kezelni, mindenki kicsit mást mond, mást lát helyesnek. 

Ezután leültem és felelősen átgondoltam mindent, persze nem egyedül.
Amikor kezdődött a betegségem a párommal 3 hónapja voltunk együtt, nem volt a legjobb pillanat gyerekvállalásról beszélgetni. Nem mondom, hogy nem került szóba, tudtam az álláspontját: egyszer valamikor talán, de ahogy az élet hozza. Szóval nem volt nyomás a részéről és amikor elkattant az agyam, akkor ő intett türelemre. 

Az átgondolás eredménye nálunk végül az lett, hogy sosem lesz gyerekem/gyerekünk. Mi nagyon-nagyon szeretjük egymást és együtt akarjuk leélni az életünket amennyi adatik, DE:
bármennyire női princípiumoznak és hangsúlyozzák hogy szüljön mindenki szakajtónyi gyereket, meg mi így nem is vagyunk család, nem fogok szándékosan kitenni egy gyereket sem annak, amit én átéltem kiskoromban. Azaz, hogy premier plánba lássa azt, hogy az anyukája szenved, nincs jól. Vagy ha jól van megint bármikor beteg lehet és állandóan ott lebeg az, hogy meghal.
Nem szeretném kitenni a párom sem annak, hogy egyedül maradjon a gyerekneveléssel, mert igen, egy nagyon szép misszió, de rohadt nagy szívás is. Ott voltam, láttam apukámat összeomlani. 

Nyilván senki sem tudhatja előre, hogy mennyi időt lehet a gyerekével, bármikor történhet bármi. De én már most sem vagyok olyan 27 éves, amilyen lehetnék. Gyenge vagyok, hamar elfáradok, kevésbé vagyok türelmes másokhoz stb. 

Plusz persze ott van az is, hogy lehet, sosem hagyhatom abba a kezeléseket, így már csak ezért sem lehetne. 

Így is lehet boldog, teljes életet élni.