Nagyon nyűgösen viseltem az utolsó kemó mellékhatásait, de hamar túl lettem rajta. Nem mondom, hogy nincsenek még most is ebből fakadó problémák, de őszintén... az elmúlt hónapok után fát lehet vágni a hátamon. 

Ami maradt az a hátfájás, a gyomorégés (néha), a hányinger (szintén néha), és az általános gyengeség. A körmeim borzalmas állapotban vannak, de a hajam viszont nő. Néhol jobban, néhol kevésbé, de mindenhol. Jó érzés megint plüssfejűnek lenni. 
A műtétre még jobban össze fogom szedni magam, nagyon várom már, mert azért folyamatosan motoszkál bennem hogy nem vették ki és zavar. Nagyon szeretném már magam mögött tudni az egészet és mikor eszembe jut akkor nagyon előre pörgetném az időt úgy szeptember környékére. Aztán mindig rájövök, hogy nem lehet ezeket csak úgy átugrani, meg kell élni minden egyes pillanatát ennek is és addig sok szép dolog is vár. 

Jelenleg az új kutyuskánk foglal le a leginkább, akit menhelyről fogadtunk örökbe. 7 hónapos kis energiabomba, olyan mintha lenne egy gyerekünk. Háromnegyed 6-kor kelünk minden nap és megyünk sétálni, utána dolgozni, este is legalább másfél óra séta, úgyhogy mire tényleg ágyba kerülök már 11 is elmúlt és hulla fáradt vagyok, nem gondolkodom, csak alszom mint a bunda. Közben nevelnünk is kell, játszani, szóval teljesen lefoglal. Ez kell nekem. Bár néha legszívesebben odaadnám neki a kulcsot hogy menjen és sétáltassa meg magát mégis ráveszem magam hogy menjek és annyi energiát, örömöt kapok ettől a kis szőrgolyótól, hogy teljesen kisimultak az idegeim és úgy érzem csak teljesebb lett az életem.