Ma ismét randevúm volt az új sebészemmel és mindjárt az elején elárulom, nagyon jól sikerült a megbeszélés.

A múltkori beszélgetés hatására elkezdtem utánaolvasni konkrétan az én betegségemnek illetve a párom is ugyanezt tette. Mindketten ugyanarra jutottunk, a kemoterápia elkerülhetetlen és megmentheti az életem. 
Azért beiktattunk egy 'nem beszélünk a betegségemről' napot. :)

Közben mialatt pörögtek a kerekek, a blogomnak köszönhetően sorstársakra leltem, akiktől kérdezhettem és ez nagyon sokat segített, átlendített a holtponton és az elkeseredettségemen. Mikor legutóbb kijöttem az orvostól kicsit összezuhantam. Másra számítottam, arra készültem hogy csak megbeszélünk egy műtéti időpontot és slussz-passz. De ahogy a doki is rámutatott, ez nem olyan dolog ami elől el lehet futni. Nem tudom meg nem történtté tenni. Feszítő érzés volt a mellkasomban kedd óta, úgy éreztem semminek nincs értelme. Nagyon megijedtem, hogy rossz irányba tartok és hogy meg fogok halni. Csütörtökön már teljesen jó hangulatban voltam az új ismerősöknek köszönhetően, nevetgéltem és nagyjából már megfogalmazódott bennem, mi a helyes döntés. 

Ma nagynénimmel is sikerült beszélnem telefonon. Teljesen le volt sújtva a hírtől. Igazából én csak a genetikai vizsgálathoz kapcsolódó adatlapban szerettem volna a segítségét kérni, de jóval többet kaptam. Megtudtam, hogy ez nálunk igazi családi betegség, már az üknagyanyám is mellrákban halt meg. Én már a nagymamámat sem ismertem. Anyukámról is tudtam vele beszélni, elmondta, hogy anyukám nagyon makacs volt, senkire nem hallgatott és nem vállalta a kemoterápiát. 4 évig húzta. Kemény volt ezt hallani, de észhez térített rendesen. A nagymamám és a dédim 1 év alatt belehaltak, édesanyám is csak azért húzta eddig mert megpróbált mindenféle alternatív dolgot, de csak a szenvedését sikerült kitolni. Én legalábbis már csak arra emlékszem belőle.
Szóval még utoljára megmosta a fejem, mielőtt elindultam az onkológiára. 

A feszítő érzés elmúlt, ahogy kimondtam a dokinak, hogy essünk neki a kemoterápiának. Szerinte jó döntést hoztam, innentől teljesen felszabadult beszélgetés volt, végig nevetgéltünk (persze amellett, hogy mindent megbeszéltünk). Sosem gondoltam volna, hogy találok még egy ilyen dokit, utoljára a traumatológus sebészem tudott ilyet művelni, vele a műtétemet is végignevettem, vicceket mesélt és hasonlók. Imádtam! :)
Szerintem a mostani sebészemmel is ez lesz a helyzet.

Hihetetlenül jó kedvem van, szinte már várom az első kezelést. Kezdjünk neki minél előbb, annál előbb vége lesz. Párommal is beszélgettünk róla, hogy milyen lesz, mondtam hogy ha nagyon hullik a hajam akkor csak ő nyírhatja le. Ettől a részétől azért nagyon tartok és persze dolgozni is szeretnék bejárni. 

Hétfőn irány az onkomókus, egy állítólag nagyon kedves doktornőhöz megyek, ő majd mindent elmond a továbbiakról.