Előszó azoknak, akik olvasni kezdik a blogom: Ezek az én gondolataim, az én érzéseim, az én hitem. Biztos lesz olyan, amivel nem értesz egyet, kérlek ne próbálj megtéríteni. Köszönöm!
Azért fordult meg a fejemben a blog ötlete, mert egyrészt magam is szeretnék erőt meríteni belőle, másrészt hátha másoknak is segít, ha hasonló helyzetben vannak. Elkezdem, aztán meglátjuk hogy megy. 

A történet egy kellemes szerdai nap végén kezdődött, mikor tusolás közben egy nem odaillő dolgot éreztem a mellemben. Hirtelen kifutott a vér az arcomból és a végtagjaimból és csak arra tudtam gondolni, hogy "na ne". Ehhez tudni kell, hogy édesanyám és a nagymamám mellrákban hunytak el illetve a nagynéném jelenleg is ezzel a betegséggel küzd, szóval számítottam a megjelenésre, csak nem ilyen korán. 

A páromnak először nem is akartam elmondani, próbáltam magamban rendezni a dolgot, de nem sikerült kivernem a fejemből a gondolatot, hogy lehet rákos vagyok. Először a tipikus párbeszéd zajlott le. "- Mi a baj? - Semmi." Mikor másodszor kérdezte, elmondtam. Persze, nyugtatgatott hogy ez még bármi lehet. Nem, én éreztem hogy ez AZ. Mivel egyébként is köhögtem és pénteken vissza kellett mennem a háziorvoshoz, gondoltam megemlítem neki. Most ez úgy hangzik mintha teljes lelki nyugalommal besétáltam volna a rendelőbe, de közben nagyon féltem, hogy bebizonyosodik amit érzek. Azt kívántam bárcsak egy álom lenne és a megérzésem rosszul működne. 

A doki előtt elsírtam magam, nem igazán tudtam róla nyugodtan beszélni. Persze megvizsgált és azonnal (hétfőn) egy beutalóval elküldött az Országos Onkológiai Intézetbe. Mondta, hogy ha nem akarnak megvizsgálni addig menjek amíg nem foglalkoznak velem, mivel időpontom nincs csak egy papírfecnim. Aztán ha sehogy se jön össze, menjek vissza kedden és másnapra ad beutalót egy helyre ahol tuti megcsinálják az ultrahangot, de mégis csak a Kék Golyó a legjobb hely az ilyesmire. Ő is azt mondta, hogy ez bármi lehet, bár a kedves arcsimogatás és félszeg mosoly azért nem erről árulkodott. 

Aznap este engedtem meg magamnak először, hogy összezuhanjak egy 10 percre. Párom nem volt otthon, én pedig ahogy becsuktam magam mögött a szobaajtót és ránéztem a beutalóra bőgni kezdtem és anyukámhoz kezdtem beszélni. Persze közben barátnőmnek és a páromnak is megírtam mit mondott a háziorvos. Utóbbi edzést lemondva azonnal hazarohant, hogy tudjunk beszélni mielőtt a legjobb barátommal találkozom aki aznap érkezett haza Angliából. Hiába a legjobb barátom, mégsem akartam hogy az egyetlen estét amit fél év után vele tölthetek ezzel a témával nyissuk, szóval összekaptam magam. Párom később azt mondta, hogy annyira jól sikerült, hogy magamat is túlszárnyaltam.

Hétfőre sürgős szabi, párommal együtt irány a Kék Golyó. Reggel nagyon nem akaródzott menni, nem vagyok az a határozott típus aki becsörtet az orvoshoz hogy márpedig engem most azonnal megvizsgál valaki, különben...
de menni kellett. Amikor megláttam a rengeteg embert majdnem hanyatt vágódtam. "Na jó, itt vagyunk, és most?" Megkerestük a mammográfiát és odaadtam a kis papírfecnimet. Nézett rám a nő az üveg mögül, eldaráltam hogy mit szeretnék. Ő meg mondta, hogy 3 hónappal későbbre tud időpontot adni. Hát nem tudom milyen fejet vághattam, mert mondta, hogy de... a sebészet az egyetlen ambulancia az Intézetben, szóval ha oda bejutok akkor a doki tud nekem sürgősségi időpontot szerezni. Elmondott részletesen mindent, merre kell mennem és mit kell csinálnom. Nagyon kedves volt. Ha emlékeim nem csalnak, fél órás várakozás következett a betegfelvételen, utána 3 óra a sebész rendelője előtt. Nem mertem még csak mosdóba se elmenni, nehogy lemaradjak. Mit ne mondjak, éhes voltam, szomjas voltam és nagyon nyúzott mire bekerültem. Végül megérte várni, az utolsók között bebocsájtást nyertem a doktor úrhoz és ő is úgy találta, hogy ezt meg kell vizsgálni, jövő hét hétfőn irány az ultrahang és biopsziát is kért. Itt még nem igazán tudtam, mi vár rám.

folyt. köv.