Ma elhunyt egy sorstársam. Prikrill Zsuzsi 31 éves volt. 5 évvel idősebb, mint én vagyok. 

Direkt nem szoktam foglalkozni a gondolattal, de mikor szembejön velem egy ilyen őszintén bevallom rám is rámtör a félelem és napokig nem tágít a szorító érzés a mellkasomból. Hogy van az a pont, mikor a fejedre is állhatsz és pöröghetsz az is kevés. Amikor nincs mit tenni és az orvosok is széttárják a kezüket és azt mondják sajnálom. Mit lehet ilyenkor csinálni? Mit tennék én ilyen helyzetben? Fogalmam sincs. Ijesztő, hogy mennyire keveset tudunk erről a betegségről. 

Egyszer mindenki meg fog halni. Nagyon sokan nehezen fogadják ezt el, de én annyi halált láttam már magam körül, hogy ezt egész könnyen megemésztem. De hogy miért kell ennyit szenvedni, miért kell fájdalmas kínok között elmenni, azt egyszerűen nem tudom elfogadni. Ez az egyetlen dolog, amitől félek a halállal kapcsolatban. 

Egy kislány elveszítette az anyukáját és ha valaki, akkor én tudom mit érez most az a kislány. Kitartás Kicsikém!
Őszinte részvétem Zsuzsi hozzátartozóinak! 

*és most elvonulok sírni egy kicsit*