Folytatom a visszatekintést az elmúlt 1 hónapomra.

1 héttel az első látogatás után ismét megjelentem a Kék Golyóban és a recepciós kisasszonynak immár rendes beutalóval tudtam szolgálni. Párom ismét elkísért, leültünk és vártunk. 
Nem is kellett sokat várni, mehettem befelé. Kicsit féltem, fogalmam sem volt mi fán terem a biopszia. Persze, órákig böngésztem a neten, de egy idő után felhagytam vele miután jöttek az így fáj úgy fáj posztok. Lesz ami lesz. Az ultrahanggal pikk-pakk megtalálták amit kerestek, de azért mindenütt alaposan átnéztek, majd a doktornő átküldött mammográfiára. Sok reményt nem fűzött hozzá, hogy látszik valami rajta. Én nem is értettem, mindig úgy tudtam hogy az UH jobb képalkotó eljárás mint egy röntgen. De ám legyen. :)

Mikor kijöttem az ultrahangról elpityeredtem, megláttam az én kis csomómat fizikai valójában. Párom ölelgetett és félig sírva félig mosolyogva csak annyit mondtam neki: - Hóember formájú. A válaszon meg sem lepődtem, annyit mondott: - Végülis tél van. :)  Aztán rögtön menni is kellett mammográfiára. Nem vészes, nekem egyáltalán nem volt fájdalmas. Elég szemérmes vagyok viszont és nagyon zavarban voltam. Akkor futott át az agyamon, hogy lassan jó lesz levetkőzni ezt a szégyenlősséget. Úgyse érdekel senkit, hogy nézek ki. 
Be is jött a jóslat, semmi az ég világon nem látszott a képen. Na mindegy, essünk neki a mintavételnek. Nem félek a tűtől. Tényleg. Kisebb koromban sem volt bajom az oltásokkal, azóta meg 3-szor voltam kórházban ilyen-olyan bajokkal, szóval hozzá is szoktam hogy mindig összeszurkálnak. Viszont az ember mellébe nem gyakran szúrnak hatalmas tűket, kicsit berezeltem. Először vékony tűvel vettek mintát, nem volt rosszabb egy darázscsípésnél. Ezután jött a neheze. Bemutattak a vastag tűnek, ami számomra úgy néz ki mint egy mini ütvefúró. "Háhá, na ezt belém nem döfitek." Doki az orrpiercingemre nézett és kérdezte, hogy az fájt-e. Elmondtam hogy egy kicsit, de ki lehetett bírni. Mondta, hogy ha azt kibírtam akkor ez is menni fog, nem kell félni. Erre az egyik asszisztens megjegyezte, hogy az orrpiercing az hagyján, de mekkora tetoválás van az oldalamon, na az fájhatott. Egy kis érzéstelenítés, egy kis vágás és már bennem is volt a tű. Közben szépen elbeszélgettünk az egyik hölgy fémallergiájáról, a tetoválásomról, közben 3-szor csattant az ütvefúró. Egyszer lenéztem, pont ömlött belőlem a vér. Mondta a másik asszisztens, hogy csak most ne legyek rosszul, mert csak oxigénük van kéznél és igazából azt se tudják használni. Elnevettem magam és mondtam, hogy nem is mernék ezek után. :) Kötözés, kaptam egy pohár vizet meg a kis mintámat, hogy azzal legyek szíves menjek fel a citológiára és adjam le. Na meg várjam meg az eredményt és jöjjek vele vissza, utána megmondják mi lesz a menet. Azt hiszem fal fehéren jöttem ki a rendelőből, mert mindenki úgy nézett rám mintha zombit látna. Aztán elvigyorodtam és a páromnak elkezdtem mesélni a szürreális élményeimet. 

Irány a citológia. Fél órát mondtak, 1 óra lett belőle mire elkészült az eredmény. C4. Vissza az ultrahangra, pofátlanul bekopogtam ahogy mondták. Elvette a doktornő az eredményt, szomorúan rám nézett és mondta, hogy menjek fel a sebészemhez aki beutalt. 

Felbattyogtam és vártam hogy kijöjjön az asszisztens, hogy beadhassam a papírjaimat. Aztán vártam. Páromnak közben el kellett mennie, úgyhogy egyedül maradtam. Múltkor megfogadtam hogy viszek könyvet, erre nem elfelejtettem?! Maradt az én hűséges okostelefonom, amivel próbáltam megfejteni mit írkáltak össze eddig az orvosok. Sok jót nem hámoztam ki, szóval mire sorra kerültem (cirka 2 és fél óra után) már összeállt a fejemben a diagnózis. A doki nem is mondott semmi különöset, az asszisztensnek diktált. Elküld az emlőbizottsághoz amilyen gyorsan csak lehet, elindítja a genetikai vizsgálatok illetve előjegyez ceruzával valahova január első-második hetére műtétre, ha úgy döntenek akkor ne kelljen várni. Illetve szóba került a kemoterápia. Naivan ennyit kérdeztem: - Már biztos, hogy rosszindulatú?
A doki nem kertelt különösebben, visszakérdezett: - Tudja, mit jelent a C4-es citológia, nem?
- Tudom...
Tartottam magam, udvariasan mosolyogtam bent a dokira és az asszisztensre, megkaptam minden papírt és távoztam. Örültem, hogy végre elmehetek mosdóba. Ott pityeregtem kicsit és annyit mondtam:
- Édesanyám, megyek utánad. 

Meg kellett még keresnem a genetikát, szóval bolyongtam egy kicsit az épületek között, közben felhívtam a páromat és elmondtam mit mondott a sebész. Már amennyire tudtam, egyrészt elcsuklott a hangom, másrészt majd lefagyott a kezem mert épp esett a hó és hideg volt. A genetikán egy ember találtam, odaadtam a papíromat és eljöttem. Elég volt mára. Persze kolléganőmet még fel kellett hívnom, akinek az első látogatás után mindent elmeséltem. Be kellett avatnom. Az első látogatáskor csak fél nap szabadságot vettem ki, de a főnököm mivel csak annyit tudott, hogy dokihoz mentem és hogy egyébként is beteg vagyok, 1 napra küldött, amiről kolléganőm nem tudott és felhívott valami miatt. Kérdezte hol vagyok, én pedig nem tudok hazudni, így mondtam neki akkor, hogy később elmondom. Elmondtam, azóta mellettem van, támogat és a lelkemre kötötte, hogy hívjam fel.  

Ekkor még nem sokan tudták, mi zajlik körülöttem, szám szerint 3 ember: a párom, a kolléganőm, és egy barátnőm. 

folyt. köv.