Egy boldog rákos lány

2016.feb.19.
Írta: Vigyorbogyó 1 komment

Jelentkezem

Szeptemberben a WizzAir félmaratonon 3-as váltóban lefutottuk a félmaratont. Az én részem 7,4 kilométer volt, de nagyon boldog voltam, hogy ennyit teljesítettem, 3 hónapos futómúlttal. Ezután a verseny után viszont olyasmi történt, amire nem számítottam: lassan, de biztosan leeresztett a bal oldali expanderem. Hoppá, irány a sebészet. 

Sajnos ő is igazolta, hogy kilyukadt, rátöltött egy kicsit de mondta, hogy teljesen le fog engedni. November körül lett volna a műtétem, de előre kellett hozni, hogy a bőrömmel, amit kitágítottunk ne legyen gond. Október 22-re tűztük ki a műtétet.
Októberben a Spar maratonon vettem részt szintén váltóban, de elég beteg voltam, napok óta meg voltam fázva és köhögtem. Aggódtam, hogy a műtét előtt ez van, de a végsőkig húztam az orvoshoz menést. Végül 3 napos antibiotikum kúrát írt fel az orvos, aminek pont a műtét előtti napon lett vége. Kicsit még utána is köhögtem, de egész jól éreztem magam. Az altatóorvos se talált semmit, ami miatt halasztani kellett volna. 
Az egyetlen aki halasztgatta volna még, az én voltam, nem voltam benne biztos, hogy szeretnék szilikont. Sokáig úgy voltam vele, hogy vegyék ki az expandert és kész, nem lesz vele több gond, de aztán sokakkal beszélgettem akik meggyőztek, hogy ez már csak az utolsó lépés, csináljam.

Megcsináltam, megvolt a műtét, mert a hátam is hetek óta fájt, gondoltam a féloldalasság miatt. A műtét után is megmaradtak a hátfájdalmak. Nem is a mellkasom fájt, hanem a hátam, de az borzasztóan. És úja elkezdtem egyre erősebben köhögni. 
Jártam kontrollra, minden rendben volt a sebekkel és a mellemmel, viszont a köhögés nem akart múlni. Itthon kezelgettem mindenféle köptetővel aztán köhögéscsillapítóval, de nem múlt és a műtét helye is fájt már a folyamatos köhögéstől, nehezen gyógyult emiatt. Az utolsó kontrollon említettem a dokinak, hogy olyan furán fáj, de azt mondta, hogy nem fáj az, és mosolygott. Én meg annyiban hagytam, úgy voltam vele hogy biztos normális hogy fáj, elvégre nagy műtét volt, nem akarok én hisztizni. Ez volt november vége felé, köhögés nem múlt. Háziorvosnak is említettem már a dolgot, ő is köhögéscsillapítót javasolt illetve említette, hogy előfordulhat, hogy stresszköhögésről van szó. Mondtam neki, hogy nem vagyok stresszes, de azért elgondolkodtam rajta, elkezdtem citromfű teát inni. 

December elején elmentem a háziorvoshoz, mert iszonyatosan fájt a hátam a jobb oldalon napok óta és nem tudtam tőle normálisan levegőt venni, egyszer majdnem kihívtuk az ügyeletet. A helyettes volt ott, aki megvizsgált, a légzésemmel szerinte nem volt gond, az elhúzódó köhögésemre azt mondta, hogy reflux lehet, adott is beutalót a fül-orr-gégészetre, a hátamra meg kenjek valami krémet. Hazaértem, kiborultam hogy nem vagyok jól és így lerázott, hisztiztem egy sort aztán elmentünk a párommal vásárolni. Akkor már melegnek is éreztem magam, hazaértünk és 38 fok fölötti lázat mértem. Nem lett jobb másnap sem, vissza a dokihoz, mondtam neki, hogy a refluxom belázasodott. Nem nagyon értékelte a poént. :) 

Percekig telefonált, látszott hogy aggódik, aztán elintézett egy gyors tüdőröntgent, ami után azonnal fel kellett hívnom, hogy eldöntsük hogyan tovább. A röntgen azt mondta hogy egy kezdődő tüdőgyulladás, felhívtam a dokit, beolvastam a leletet és mondta hogy oké, akkor ennek most örülünk és menjek vissza a receptekért. Kaptam antibiotikumot, meg kötelező pihenőt. Végigszedtem a gyógyszereket, a lázam elmúlt, a hátfájás is csökkent és a köhögés is. El ugyan nem múlt, de jobban lettem. 

2 és fél hét múlva el kellett mennem kontroll mellkas röntgenre, amit nagyon vártam, mert megint kezdtem rosszabbul lenni, náthás voltam, fájt a hátam, köhögtem. Már nem akartam elhinni, hogy ennyi ideig húzódik ez az egész. A kontroll röntgen nem lett túl vidám. Rengeteg kerekded árnyékot mutatott mindkét tüdőlebenyben és további vizsgálatokat javasolt. Ott ültem és annyit mondtam a páromnak, hogy na, ez megint rák lesz. Ő azt mondta, hogy ne hülyéskedjek, nem biztos hogy az, ne mondjak már ilyeneket. Az eredménnyel rögtön mentem is a háziorvoshoz. A helyettes volt ott megint, akit nagyon megkedveltem, sokat foglalkozott velem (a házidokinénimet is imádom, de valahogy a férfi orvosokkal jobban megértetem magam). 
Mikor a kezébe adtam a leletem lefagyott az arcáról a mindig kedves mosolya. December 17. volt, CT kb esélytelen. Telefonálgatni kezdett és elkezdtünk fizetős lehetőségeket is nézni. Én nem tudom hogy, de másnap kora reggel azzal hívott, hogy rohanjak el a nővérhez hogy levegye a vért, hétfőn, azaz 21-én mellkas CT-re megyek a Nyírőben lévő Diagnoscan-be. Életemben nem örültem még így CT-nek. Elrohantam, levette a nővér a vért és mondta, hogy délután el kell mennem az eredményért, hogy vihessem magammal hétfőn. Jó, szuper, időpontom volt masszázsra, egy csomó dolgunk volt aznap, aztán a barátainkhoz kellett mennünk kora délután, mert kutyafelvigyázás esete állt fenn, az egész hétvégét ott töltöttük. Szóval a péntekem egy nagy rohanás volt, közben munkahelyi telefon és gondok, nem a legjobb napom volt. Délelőtt felhívta párom az onkológusomat, de nem tudott velem mit kezdeni nagy hirtelen, az volt a legnagyobb baja, hogy szeptemberben nem mentem kontrollra. Baszki, árnyékok vannak a tüdőmön MOST, úgyhogy ezzel kezdjünk valamit. Ő szabira ment, szóval 29-ére beszéltünk meg találkozót. 

Párommal a hétvégén beszélgettünk hogy mi lehet ez, talán csak a tüdőgyulladás szövődménye, ne aggódjunk. Nem aggódtam, de én már készültem valami rosszabbra. 
Hétfőn megcsinálták a CT-t, nagyon kedvesek voltak, kicsit kulturáltabb volt minden, mint az OOI-ben. Másnap reggel mehettem is az eredményért, ami minden volt, csak jó nem. Tele volt a tüdőm mindenfélével illetve a nyirokcsomók sem voltak rendben. Kiderült, hogy azért köhögök, mert az egyik megnagyobbodott nyirokcsomó pont ott van, ahol a légcső elágazik a tüdő felé és folyamatosan ingerel. Biopsziát javasoltak.
Délután irány a házidoki, számítottunk erre az eredményre, ott ültünk és a rákról beszélgettünk. Persze voltak egyéb ötleteink, de egyik sem tűnt olyan valószínűnek. Említette, hogy van egy onkológus barátja a Kútvölgyiben, ahol van valami klinikai kísérleti kezelés, oda jó lehetnék, de majd utána néz pontosabban. Belgyógyász-háziorvos létére teljesen belemászott a rákkal kapcsolatos dolgokra, nagyon aggódott értem és úgy éreztem, hogy a világot kifordítaná a négy sarkából, csak hogy segítsen. 

29-én elmentem az onkológushoz, ő is kicsit kiakadt. Egyetértett a CT javaslattal, miszerint biopszia kell, szóval át kellett vinnem a CT laborba a lemezt, amin a felvételek voltak, hogy megnézzék, lehet-e valahonnan mintát venni. Az onkológus felkészített rá, hogy nehéz lesz, nincsenek jó helyen, nem biztos, hogy menni fog a mintavétel. Gondoltam, hogy ha tudnak is, 2015-ben már nem kerül sor.

folyt.köv. 

 

Nyugalom, béke, csend

Megvolt az MR és nem találtak semmit. Illetve de, csak most a másik petefészkemben és azt sem ítélték kórosnak. Halleluja, mondtam én :)
Vélemény: kismedencei szerveken kórjelző eltérés nem ábrázolódik, malignitásra utaló elváltozás nem mutatható ki

Ezt az eredményt épp a szülinapomon kaptam kézhez, így azt hiszem elmondhatom, hogy a 27 évem alatt az egyik legszebb, legmegnyugtatóbb szülinapi ajándékom volt. Ki hitte volna, hogy az OOI is tud ajándékot adni. :)

Arról már beszámoltam, hogy teljes életmódváltozás van folyamatban az életemben. Igazából ez a betegségem óta állandóan zajlik. Gyakorlatilag kutatást folytattam, aminek eredménye az lett, hogy vegán lettem. 

Mi fán terem a vegán? A vegán nem eszik semmilyen állattól elvett terméket (hús, tej, tejtermék, tojás, méz) illetve nem is használ ilyesmit (bőr, szőrme, selyem, stb.). Nem csak étrend, életmód, életfilozófia. 

Nem régóta élünk így, nekem is új az egész és még mindig nagyon sokat olvasom, viszont így is olyan információknak vagyok már birtokában, hogy eszembe nem jutna visszaállni. Nem csak a saját egészségem miatt, hanem az állatok miatt. Szóval lényegében ez egy több összetevős történet nálam, külön posztot szeretnék szentelni ennek a dolognak. 

Persze a sportot is folytattam. Futás, súlyzós edzések, jóga. Minden nap igyekszem mozogni valamit, ha csak egy fél órás jóga fér bele, az is valami. Súlyzós edzés heti 2-3 van, attól függően hogy van kedvem, futás most a meleg miatt heti 1-re redukálódott (szombat vagy vasárnap késő este) nincs értelme kinyiffantani magam a 40 fokos melegben. Hihetetlenül jól érzem magam és nagyon sokat fejlődtem. 3 hete körbe tudtam futni a Margit szigetet egyben, 36 perces idővel, másfél hónapja pedig átúsztam a Balatont a maga 5,2 kilométerével, megállás nélkül, 3 óra alatt. A kezelések és műtétek után nem gondoltam, hogy ilyenre képes leszek még és lám, ha akarom, bármire képes vagyok. 

Jelenleg amire nagyon várok, az a végleges rekonstrukció. Elméletileg novemberben lenne esedékes, de amilyen viszonyok vannak az egészségügyben és csúszások az onkológián, nem igazán számolok vele, hogy idén megkapom a végleges implantátumaim. Nem zavarnak az expanderek sem, pici esztétikai problémák vannak vele csak. Bal oldalon elcsúszott a szelep és látszik az oldalamnál, hogy valami nem odaillő van ott, illetve a jobb oldalinál felül letapadtak a szövetek és így az expander sem tudta kitágítani megfelelően. Ezek a legnagyobb problémáim és őszintén szólva örülök, hogy ennyi és egyáltalán lehetőségem volt arra, hogy ezeket megkapjam. 

Párommal múlt héten ünnepeltük a 2. évfordulónkat. Amikor kiderült a betegségem, 3 hónapja voltunk együtt. Együtt csináltuk végig az egészet és annyira boldog vagyok, hogy nem hogy gyengült volna, hanem erősödött a kapcsolatunk. Családot tervezünk, boldogok vagyunk. Harmónia van. Egy mázlista, hogy mindezt megtapasztalhatom.

Azért a családtervezésről is lesz majd egy külön írásom, nem olyan egyszerű az...

Mi történt velem?!

Áprilisra túlestem a 28 sugárkezelésen és szerencsésnek mondhatom magam, hogy a bőröm egyáltalán nem égett meg. Nagyon szép maradt, a dokik is össze-vissza dicsértek, mintha bármi ráhatásom lett volna a történtekre. :)
Persze, kenegettem, igyekeztem odafigyelni, de azért előfordult hogy az első napsugarak elkaptak egy egész napos kinti buli alkalmával. Na ott megpirult a vállam, erre jobban kellett volna vigyáznom. 

A "buli" egy helyes örökbefogadó-és kutyás családi nap volt. A mi kutyusunk menhelyről való, így nem is kérdés, hogy az örökbe adó egyesületet ahogy lehet, támogatjuk és persze megmutatjuk, milyen szuper helyre került a kis védencük. Kutyi nagyon élvezte, még szépségversenyeztünk is. Díjat nem nyertünk, de nem is ez volt a lényeg. 

A testépítéssel egész jól haladok. Lassan, de biztosan. :) Fogytam, izmosodtam, de vannak bűnözős, beletojós napjaim, aztán utána jó kis bűntudat, de ez ilyen. Azért az életmódváltás nem egyszerű munka és néha megbotlom, de többnyire tudom tartani. Érzem is, hogy jót tesz, sokkal energikusabb vagyok. 

Beneveztem életem első futóversenyére is, eleinte egyáltalán nem is gondoltam komolyan. 3 ember kellett egy csapathoz, gondoltam úgysem lesz meg, aztán pár nap múlva szóltak, hogy megvan és akkor beneveznek. Kaptam egy kisebb szívrohamot, sose szerettem futni, nem is nagyon ment. Azt hiszem ez a kettő erősen összefügg. 
Szóval kerítettem egy futós edzéstervet és nekiláttam, hogy 3 hét alatt felkészüljek. Nem nagy a táv, 2 km, de megharcolok érte. Most vasárnap lesz a verseny, nagyon izgulok. Heti háromszor járunk futkorászni a párommal, lelkesen segít felkészülni. Meglátjuk hogy megy majd a verseny, de annyira belelkesültem, hogy valószínű folytatni fogom a futást. Napról napra érzem a fejlődést, a verseny utáni cél életem első Margit-sziget köre. :)

Júliusban pedig átúszom a Balatont, ha törik, ha szakad, ez már régóta rajta van azon a bizonyos bakancslistán. 

Csak hogy kicsit borongós legyen a poszt vége, múlt héten voltam hüvelyi ultrahangon. Találtak is valamit a bal petefészkemben, rögtön tumorgyanút írtak a papíromra, úgyhogy tegnap irány vissza az onkológus. Egyelőre az az álláspont, hogy ciszta, de levették a vérem a tumormarker megállapításához, jövő hónapban kontroll hüvelyi ultrahang és előjegyeztek kismedence MR-re is. Ha nem jók a markerek, előre hozzák az MR-t és gyorsan kitalálnak valamit. 

Én nem érzem, hogy gond lenne, valamiért teljesen nyugodt vagyok. Mondjuk az idegeskedés se változtatna rajta, ha van ott valami. Szóval nincs ott semmi. :)

Helyzetjelentés

Rossz pénz nem vész el, itt vagyok újra. Köszönöm az aggódást és egyben elnézést, hogy okot adtam rá. Külön köszönöm annak, aki felkutatott facebookon és jól meglepett az üzenetével. :)

Az utolsó kör kemóról lemondtam, az onkológus is teljesen simán rábólintott, nagyon boldog voltam. Úgy volt, hogy még decemberben elkezdik a sugárterápiát, de kétszer visszaküldtek a sebészhez, hogy még le kell engedni az expanderből és másodszorra sem volt jó, úgyhogy besokalltam és egy jó darabig a közelébe se mentem az intézménynek. Volt egy nyugodt karácsonyom, újévem, nagyon békés volt minden. Csak a párommal kaptunk össze, míg én apukáméknál voltam ő pedig itt, de nem tartott sokáig a mosolyszünet. Időzíteni azt tudunk minden esetre. :)

Februárban már nagyon nyomasztott, hogy csak vissza kéne menni az onkológiára a sebészhez, hogy akkor a sugaras doki kérésének megfelelően az egészséges oldalon majdnem teljesen leengedjék az expanderem és aztán mehessen a sugár. A sebészem nem a várt módon reagált, kiakadt, rögtön a konzultálni akart a sugárterápiás osztályt vezető professzorral. Nekem semmi nem megy simán. Ennek végül az lett az eredménye, hogy el kellett mennem ahhoz a prof-hoz megbeszélésre, hogy esetleg egy másik módszerrel meg lehet-e oldani, hogy ne kelljen leengedni. Megpróbáltuk, sajnos nem ment, úgyhogy most a bal mellem elég hülyén néz ki. Nem zavar különösebben, csak kicsit megbántam az expander dolgot. Jó lesz majd és innen csak egy lépés a végleges állapot, de azért a sok nyűglődés miatt elgondolkodtam hogy kivetetem és nem lesz helyreállítás. Azóta aludtam rá párat és tényleg jó lesz az, csak türelmesnek kell lennem. 

Kezdtem már magam szarul érezni, hogy oda-vissza passzolgatnak, de a héten csütörtökön végre megkaptam az első sugárkezelést. Összesen 28-at kell kapnom, minden hétköznap kell menni. Hétvégén szerencsére pihi lesz. Már csak 26! :) A sugárkezelés egyáltalán nem kellemetlen, én olyan géphez kerültem ami egy nagyon kellemes környezetben van, a plafon olyan mintha a szabad ég alatt feküdnék, felhők, fák, szóval kellemes. Közben semmi fájdalom vagy kellemetlenség. Összesen 20 perc, vetkőzéssel, öltözéssel. A bőrömre a Panthenol spray ajánlották reggel-este kennem kell illetve ha kiszárad akkor Bepanthennel, vékonyan. Egyelőre semmit nem érzek, de kettő alkalom után talán ez nem is furcsa. 

Hogy mit csinálok ezen kívül mostanság? Bármilyen meglepő, de testépítek. Nem akarok fitneszmodell lenni, viszont szeretnék formás, izmos lenni, kellő energiával, állóképességgel. Onnan indult az egész, hogy futottam két saroknyit a kutyával és majd' kiköptem a tüdőm. Szóval azóta olvasok, tanulok és próbálom beépíteni a mindennapjaimba. Elkezdtem kicsit komolyabban edzeni és összeállítottam ez étrendem, megvettem a kiegészítőket, fehérjét, vitaminokat.  

Az edzés első blikkre nem igazán nekem való, ez pedig a kettlebell. Nekünk akiknek a mellüket műtötték óvatosan kell bánni a súlyokkal. Konzultáltam az edzővel és szerinte rendben én pedig magam mérlegeltem. Nem vették ki az összes nyirokcsomómat, szóval a nyiroködéma kevésbé fenyeget illetve ez egy minden izomcsoportot átmozgató sport, ami jó hatással van a szervezetre. Úgy döntöttem belevágok és január óta csinálom is, heti kétszer. Minden egyes alkalommal ki kell lépnem a komfort zónámból és fantasztikus dolgok sülnek ki belőle. Megtanultam fejen állni is végre, 26 évesen. :) 

Mostanában hihetetlenül mozgalmas napjaim voltak, aludni sem volt idő igazán. Mostanra sikerül bepótolni, volt minden. Költözés, céges hétvégi elvonulás. Most hétvégén pedig legyőztem egy nagy félelmem: vezettem Budapesten. 2 éve nem ültem a volánnál, szóval elég extém volt, de ezt is túléltem. Ezen kívül még több mint 500 km-t vezettem, nagyon nagyon elfáradtam. Arra viszont jó volt ez a hétvége, hogy rájöjjek, mennyire nem kell autó. Nem is értem, hogy ad valakinek szabadságérzetet, mikor állandó stressz az egész vezetés, parkolás, autóért való aggódás. Alig vártam hogy visszavigyük és egy sziklagörgetegtől szabadultam meg amint lecsaptam a kulcsot az asztalra. 

Múlt héten CT és MR vizsgálaton is voltam, pénteken pedig onkológusnál. Csupa jó hírt kaptam, minden leletem negatív. 2013 november óta 10 kemoterápia, dupla masztektómia, hegyek és völgyek, de még itt vagyok! 

Zárszóként egy sorstársam mottójával élnék: Élni és nem félni! 

Kemoterápia 2. kör, 2/3

Végül csak nekirugaszkodtam a második menetnek, de nagyon nehéz szívvel. Időben kaptam meg, 3 hétre ahogy kell, csak mostanában próbáltam kicsit az életre összpontosítani illetve összerakni magam. Ezt az összerakás dolgot leírom később. 

Szóval a két részes kemó első fele megint jobban viselhető volt, egész jól helyrejöttem az első után és örültem már előre, hogy október 23. miatt a második fele tolódik és nem csak 1 hetem lesz pihenni, hanem mindjárt kettő. Szépen el is telt a két hét, végig betegeskedtem. Sikerült megfáznom, amit ugye nem pihentem ki, dolgoztam, aztán egyre rosszabb lett. A végén alig volt hangom, ami volt az is eléggé metálos, köhögtem, ki se láttam a bucimból. Gondoltam ez a vérképemre is biztos rányomja a bélyegét, de nem, az olyan volt, hogy a háziorvosom szerint sokan irigyelhetnék. Szokásos csütörtöki napon begaloppoltam a kezelésre, jó sokat kellett várni, de mikor bementem már tudták, hogy az én köhögésem hallgatták egész nap. Mondtam, hogy elég ramatyul vagyok, szóval nem bánnám ha napolnánk a dolgot és ebben az onkológusom is egyet értett. Gyógyszert nem írt fel, mondtam hogy megyek a házibubóhoz, így majd ő megoldja a dolgot. Tippeket azért küldött velem. :)

Háziorvostól kaptam antibiotikumot, köptetőt, mindenféle jóságot és szigorúságot, otthon kellett maradnom. Megfogadtam, hétfőre, a kezelés új időpontjára rendbe kellett jönnöm. Nagyjából sikerült, de aznap az idegeimmel nem volt minden rendben és ezt a gyomromban éreztem leginkább. Úgy látszik már tudat alatt is elegem volt, émelyegtem már akkor, mikor még a kezelőben sem voltam. Ez így is maradt sajnos a kezelés után is, bármit csináltam most semmi nem volt jó. Az emésztésem bemondta az unalmast. Napokig tartó szenvedés után végül pénteken, a munkahelyemen sikerült hánynom egy jót, utána fokozatosan kezdtem jobban lenni, de nagyon mély nyomot hagyott bennem ez a hét. Volt egy pillanat, mikor nagyon csúnyán összeomlottam. Álltam a konyhában, mosogatni szerettem volna és éreztem, hogy ez nagyon nem fog menni. És feljött bennem minden, amiket nem, vagy nem úgy sikerült mostanában megcsinálnom emiatt az állapot miatt és elegem lett abból, hogy nem élhetem a normális életem, nem tudom azt és úgy csinálni ahogy szeretném és leültem a padlóra a konyha közepén és bőgtem a tehetetlenségtől. Örülök, hogy élek, ez egy nagyon gyenge pillanat volt, de világosan megmutatta, hogy itt van a határom, ezt én eddig bírtam. Napokig agyaltam, hogy mi legyen, hogyan legyen, sokat sírtam, beszélni is nehezen lehetett velem. 

Végül arra jutottam, hogy ez már nem szolgálja a gyógyulásom, így önként és dalolva lemondok az utolsó kemóról és most picit megpróbálok a normális életemre koncentrálni és kívül-belül helyretenni magam. Kívülről nem kell semmi komolyra gondolni, körmös, kozmetikus, majd januárban fodrász (már olyan hosszú, hogy igazítani kellene). Mozgásra is szükségem van, viszont akármilyen nem jó. A futás kizárva illetve minden olyasmi, ami az ízületeket megterheli, plusz nekem most inkább a harmónia megteremtése, a nyugalom a legfontosabb. Így találtam rá a jógára. Nagyon kikapcsol és átmozgat, igaz az első óra után jó kis izomlázam volt meditálás ide vagy oda. :) Gondoltam, hogy pszichológushoz is elmegyek, de az már jövőre marad. Megvagyok magammal, semmi komoly, de úgy érzem rám férne. 

Szóval a kiborulás óta egyre jobban vagyok, ahogy telik az idő a kezeléstől számítva egyre jobb. A köhögés is elmúlt végre, már tuti biztos vagyok benne, hogy a kemó miatt volt. 

Köszönöm, hogy aggódtatok értem, egyelőre úgy néz ki minden a legnagyobb rendben. Jövő héten kezdődik a sugárterápiám, arról is jövök beszámolni illetve azokról is, amik most a nagy igyekezet ellenére kimaradtak. 

Kemoterápia 2. kör, 1/3

Mivel szeretnék mindent megosztani a blogon nem csak a mosolygást (hiszen így kerek), így írnom kell erről is, pedig nagyon nem szívesen teszem most. 

Lelkileg sokkal nehezebben viselem ezt a kezelést. Persze, csinálom, mert azt mondták, de valahogy mégsem sikerült kellőképp feldolgozni azt, hogy a nagy ünneplős utolsó után mégis szükség van még néhány üveg löttyre. Nem látom az eredményeit, nincs semmi látványos pozitív hatása, viszont mellékhatása az van bőven. 
A teljesség igénye nélkül: fejfájás, gyomorfájás, gyomorégés, hányinger, szédülés, szívdobogás.

Az első kezelés 2 körben ment le, 2 egymást követő héten. 
Mindig volt társaságom szerencsére, mert a lányok úgy érezték, hogy mellettem kell lenniük. És jól érezték, volt pár pillanat mikor szívesen meglógtam volna, hiába vigyorogtam. 

Az első körben nem volt semmi említésre méltó, eltelt. Már régi ismerősként üdvözöltek a kezelőben, én meg vidámkodtam a lányokkal amíg le nem hurrogott minket egy bácsi, aki úgy érezte, nem oda való a nevetgélés. Bent is remek síri hangulat uralkodott, eléggé lehúzta a kedvem. Mindegy, lefolyt, mehettem haza, másnap meg dolgozni. 

A második kör nagyon brutális volt, nem elég hogy kemó, az orvosnál még jól ki is csesztek velem. Fél 9 körül mentem vérvételre, 9-kor már a doki ajtaja előtt vártam a bebocsájtást. Eleinte türelmes voltam mint szoktam, de azért dél körül már kezdett elfogyni a türelmem és féltem, hogy nem kapom meg a gyógyszert. Nagyon lassan haladtunk, negyed 2 is elmúlt, mire behívtak, addigra már a sírás határán voltam.
Na, akkor mondtam, hogy eléggé kellemetlenül feszül a lábam. Megnézte és szerinte meg volt dagadva, hiába magyaráztam, hogy azért nem egyformák, mert az egyik el volt törve és vékonyabb, a másik pedig ducibb amióta trombózisom volt. A vérképem sem volt valami fényes, nem nagyon akart kemót adni. A lábam miatt doppler UH, van-e trombózisom. A doki elvileg 2-től rendel, talán fél 3-ra oda is ér, mondták. Hurrá, 3-ra vissza kéne érnem, mert a doktornő végül belement, hogy ha minden rendben a doppler-en, akkor megkapom a kemót. Jött a beteghordó a gurulós kocsival, én meg nem hittem el, hogy ez most komoly, hogy ezzel kell menni, pedig dehogynem. 

Odaértünk, sorszám szerint én voltam az első, szerencsére negyed 3-ra befutott az ultrahangos doki és azt látta ,hogy minden rendben van. Az egyik legjobb fej orvos volt akivel ott találkoztam, mindent magyarázott, pedig én aztán jó sokat kérdeztem és próbáltam megnyugtatni is. 

3-ra visszaértünk az orvoshoz és megkaptam a papírokat, irány az osztály, mivel a kezelő már "bezárt". Befektettek egy szobába és innentől ment minden a maga útján, de én idegileg teljesen kimerültem. Este fél 7 volt, mire lefolyt az utolsó csepp is, addig egy kedves ismerősöm ült az ágyam mellett és próbált mindenféle vicces sztorival szinten tartani. Végül kocsival vittek haza, otthon pedig végre jól kibőgtem magam. Azt hiszem ez a hercehurca volt az, ami feltette az i-re a pontot nálam és nem tudok kikeveredni lelkileg belőle. Eljutottam arra a pontra, amiről sokan meséltek. Bementem látogatni egy srácot és támogatni, de ahogy beértem hányingerem lett. Ott maradtam, mert megígértem, de alig vártam hogy mehessek és ez nem a srác hibája volt. Rossz periódusomban sikerült megtalálnia. 

Mondták, hogy próbáljak az orvosnál erőszakosabb lenni, de az nem én lennék, csak rosszul érezném magam miatta. 

Nagyon azt forgatom a fejemben, hogy félbehagyom ezt a kezelést. Nem érzem jól magam tőle, ami azért persze várható volt, de az, hogy 2 hétig folyamatosan minden nap van valami ami miatt rosszul vagyok és nem tudok semmit csinálni (mert mondjuk a Westend közepén majdnem leájulok a mozgólépcsőről vagy valami hasonló) az kiakaszt. Ha nem dolgoznék akkor is ez lenne, csak még be is diliznék otthon egyedül. A hajam most nem hullik, viszont az arcom tele van ragyával, a gyomrom kikészült, a ciklusom megint felborult, a szívem majd kiugrik a helyéről, fáj a hátam, a csontjaim.... tudom, hogy lehetne rosszabb, de mostanra elfáradtam. Persze, szeretnék egészséges maradni, de most úgy érzem, hogy 1 kezelés után tartok ott, mint legutóbb 6-tól. 

Jelenleg épp kezdek jobban lenni, erre 3 nap múlva mehetek megint. Biztosan beszélni fogok az orvossal és most először kívánom azt, hogy legyen rossz a vérképem és el kelljen tolni a kezelést vagy csökkentsük az adagot. Bármit, csak legyen már jobb egy kicsit. 

Közben új hobbit találtam magamnak, elkezdtem sütni-főzni és imádok új recepteket kipróbálni. Végre valami, amivel elszórakozhatok, viszont az, hogy rosszul vagyok nem sokat szokott segíteni...

Címkék: kemoterápia, kemó

Filmajánló

Rákos nőkről/asszonyokról szóló filmek, amik nekem tetszettek és bátran ajánlom azoknak, aki egy kicsit meg akarja érteni, mi zajlik bennünk, velünk egy kicsit emészthetőbb formában.

1. Csillagainkban a hiba:

Először moziban láttam a filmet és végig sírtam, hol magam, hol a családom, hol a szerelmem miatt. Sokak számára ez egy romantikus film, aminek a rák ad egy plusz töltetet, de számomra teljesen másról szól. 
Sokszor megfogalmazódott bennem is, ami a főszereplő lányban, átérzem a mélypontjait, az apró örömeit, hogy miért nem akar közel engedni magához senkit. A moziból hazáig rohantam, a párom nyakába vetettem magam és bőgtem mint egy ovis. 

Kedvenc mondataim: "A világ nem kívánságteljesítő gyár." "Nem az ember dönti el, hogy szenved-e a világban, de abba van egy kis beleszólása, ki mérje rá a szenvedést. Én szeretem a választásomat. Remélem, ő is szereti az övét."

2. Lány kilenc parókával: 

Ez a film egy fiatal lányról szól, nagyjából az én korosztályom, nem volt az olyan rég, hogy 21 éves voltam. Nekem elvitte a figyelmem a kórház felszereltsége és a körülmény amiben kezelték a lányt (elég durva a különbség az itthoni körülményekhez képest), viszont a jellemfejlődés, gondolkodásmód legalább ennyire átjön még ha nem is minden részével tudtam azonosulni, de a végső gondolatokért mindenképp érdemes megnézni a filmet. 

Kedvenc mondatom: "Micsoda ünnep! A születésnapom. Sokkal szebb, ha beteg az ember és tudja, még mindig itt van és egy évvel öregebb lehetett, mint amikor egészséges és tudja, egy évvel öregebb lett." (ez mondjuk épp a könyvből van, de épp ezt éreztem pár hónappal ezelőtt a 26. szülinapomon)

3. A rúzs színe:

A kemóm közepén néztem meg, nagyon tetszett. Nem sírós, viszont minden, de minden egyes pillanatban azt éreztem, hogy igen, ez rólam szól, a felfogása hasonló az enyémhez. Mondjuk én nem használok vörös rúzst, cserébe a kemós zoknim rózsaszín és a nevetés az én fegyverem. :)

4. Küzdelem a rákkal:

Öt nő története, teljesen különbözőek; más társadalmi réteg, más hozzállás. Igazán érdekes, megkapó, néha azért kiakasztó volt nekem. Itt nem a kezeléseken van a hangsúly, inkább a nők környezetét mutatja be és azt, hogy mit hoz ki egy emberből a rák illetve annak túlélése. 

Kezdetek és végek... előre!

Tegnap nem keresett a doktornő, de erre számítottam is. 

Ma a párom felhívta, persze nem ért rá szóval mondta neki hogy 1 óra múlva hívja vissza. Aztán annyira dolgoztunk, hogy egyszer csak csörgött a telefonom. A doktornő hívott. Majdnem kiesett a kezemből a telefon, annyira meglepődtem. Elmondta, hogy 3 CMF kemóban egyeztek meg, szóval beszéljük meg gyorsan hogy mikor szeretném kezdeni. Holnap? A-aa, az nem jó, lázas vagyok beteg vagyok, ki van csukva. Cuki volt, gyorsan eldarálta hogy mit csináljak hogy gyorsan jobban legyek, aztán mondta hogy akkor jövő héten csütörtökön vár, a sugarat is majd ott megbeszéljük. Pont. 

Letettem a telefont és bámultam magam elé. Majd a kezembe temettem az arcom és elkezdtem pityeregni. Párom megölelt, mondta hogy ne aggódjak, aztán abba is hagytam, igazából azt se tudom miért sírtam... nem a kemo miatt az biztos. Annyi feszültség felgyülemlett bennem az elmúlt napokban, ideje volt már hogy kijöjjön egy kicsi. 

A legfőbb oka a feszültségemnek egy barátnőm. Ő a lakótársunk is és régóta feszültségek voltak közöttünk. A ki nem mondott dolgok nagyon elmérgesítették a viszonyunkat, de én egyszerűen nem tudtam elmondani azokat a dolgokat, amik nyomták a lelkem. Hogy habár barátnőmnek tartotta magát egyszer nem jutott eszébe elkísérni orvoshoz (de megsértődött mikor nem avattam be azonnal valamibe), vagy egy csomó programra ment közös ismerősökkel de soha eszébe nem jutott megkérdezni, hogy nekem lenne-e kedvem elmenni. Vagy mikor megsértődött, mert valami nem úgy alakult ahogy azt ő akarta volna. Azt azóta sem tudtam neki lenyelni, hogy a kórházba vonulásom előtt az volt a legnagyobb problémája, hogy nekem mi bajom van vele, meg hogy én utálom és biztos ki fogom dobni a lakásból. Annyi bajom volt, hogy kórházba kellett mennem egy nagy műtétre és nem voltam valami szociális kedvemben az előtte lévő napokban. Itt jöttem rá, hogy tulajdonképpen egy önző picsa. Mindig csak én, én, én. Még amikor a párom elmondta neki, hogy mi van akkor sem nyugodott meg és még a kórházban voltam, amikor képes volt ezért üzenetet írni, hogy mi a bajom vele. Ott valami elpattant bennem, egyszerre gyűlöltem és voltam iszonyatosan csalódott. Műtét után ott bőgtem a kórházi ágyamban és egyszerűen fel nem tudtam fogni ezt. 

Örültem, mikor a héten közölte, hogy elköltözik. Annyira frusztrált voltam szimplán a lényétől, hogy ilyet már nagyon régen nem éreztem. Legszívesebben mikor kijöttem a kórházból közöltem volna vele, hogy legyen szíves húzzon a fenébe, lehetőleg holnap. De neeem, egy kukkot sem szóltam, úgy voltam vele hogy úgyis azt tervezzük a párommal hogy lakást veszünk jövő tavasszal, szóval ezt az időszakot még kibírjuk. Nem bírtuk. Én nem vagyok az a típus, aki tud jópofizni olyan emberrel, akit a háta közepére sem kíván, szóval VIP-ből néztem ahogy minden romlik elfelé, de tenni nem tudtam és nem akartam semmit. 

Ma én mindezt elengedem. Megtanultam amit kellett: nem szabadna hagynom idáig fajulni a dolgokat. Korábban működött, megmondtam rögtön ha valami nem tetszik, most valahogy vissza kell találnom ehhez. A hibás nem csak ő ebben a sztoriban, én ugyanannyira benne vagyok. Legközelebb majd jobban csinálom. 

Most a kezelés végénél csak azt várom jobban, hogy végre elmenjen. Így a párommal is kicsit más lesz a közös élet. Kettesben, mint a nagyok. :)

Van, mikor én is félek...

Ma elhunyt egy sorstársam. Prikrill Zsuzsi 31 éves volt. 5 évvel idősebb, mint én vagyok. 

Direkt nem szoktam foglalkozni a gondolattal, de mikor szembejön velem egy ilyen őszintén bevallom rám is rámtör a félelem és napokig nem tágít a szorító érzés a mellkasomból. Hogy van az a pont, mikor a fejedre is állhatsz és pöröghetsz az is kevés. Amikor nincs mit tenni és az orvosok is széttárják a kezüket és azt mondják sajnálom. Mit lehet ilyenkor csinálni? Mit tennék én ilyen helyzetben? Fogalmam sincs. Ijesztő, hogy mennyire keveset tudunk erről a betegségről. 

Egyszer mindenki meg fog halni. Nagyon sokan nehezen fogadják ezt el, de én annyi halált láttam már magam körül, hogy ezt egész könnyen megemésztem. De hogy miért kell ennyit szenvedni, miért kell fájdalmas kínok között elmenni, azt egyszerűen nem tudom elfogadni. Ez az egyetlen dolog, amitől félek a halállal kapcsolatban. 

Egy kislány elveszítette az anyukáját és ha valaki, akkor én tudom mit érez most az a kislány. Kitartás Kicsikém!
Őszinte részvétem Zsuzsi hozzátartozóinak! 

*és most elvonulok sírni egy kicsit*

Interjút adtam

Bien.hu vidám rákos interjú

Sosem gondoltam volna, hogy a blogon kívül bárhol máshol, névvel-arccal beszélni fogok a betegségemről és arról, hogyan megyek végig a gyógyuláshoz vezető úton. Végül egy régi ismerőssel, aki mit sem tudott a betegségemről beszélgetni kezdtünk és feldobta nekem a lehetőséget, én pedig gondolkodás nélkül igent mondtam. Ezzel ismét lebombáztam egy falat magamban.

A visszajelzések nagyon pozitívak voltak, örülök, hogy egy olyan ember készített velem interjút, aki teljesen szabad kezet adott és belevihettem a személyiségem és átadhattam valamit az életfelfogásomból. Bódottá' :)

Szóval aki eddig csak a blogot olvasta, most láthatja a betűk mögötti arcot is. :)

süti beállítások módosítása