A kemoterápia egyik mellékhatása, hogy tönkremennek a vénák. Mivel az enyémek is kezdték megadni magukat és a legoptimistább becslések szerint is hónapokig kapom a kemót, úgy határoztunk a dokival és a nővérkékkel (utóbbiak már menekülőre fogták, mikor meglátták a karom), hogy a centrális vénaport lenne a legjobb megoldás. 

Na nem úgy megy az, hogy az ember kitalálja és minden szuper. Sajnos a kórház egész évben úgy 2-3 portot tud venni OEP támogatásból, ami elég hamar elkel, mivel a szükség nagy. Mire én oda jutottam, nyilván már nem volt. Meg kellett volna vennem. Egy ilyen kis szerkentyű ára 50 egynéhány ezer forint, minket pedig kifejezetten nem vet fel a pénz, úgyhogy kicsit elkenődtem. Nyilván összespóroltuk volna az árát, de szerencsémre volt/van egy mentőangyalom. Az onkológia alapítványa úgy döntött, megveszik nekem a portot. Azt a megkönnyebbülést és hálát leírni sem tudom, amit akkor éreztem, mikor elmondták. Mindig aggódom a pénz miatt, de erről majd egy másik posztban. 

A port beültetését is a Kútvölgyi sebészetén végezték. Ki kellett hagyni néhány kezelést, hogy teljesen rendben legyen a vérképem. Az onkológusom ajánlott egy nagyszerű sebészt, akit fel is hívtam és 1 héttel későbbre be is szuszakolt a naptárba. Láttam, hogy szó szerint szuszakolt, mert egy percnyi szabadidőt sem láttam a naptárában. Ennek ellenére mégis időt szakított rám, hogy személyesen elmondja mi lesz, hogyan lesz, mit fog tenni és hova. Egy nagyon fiatal, borzasztóan elhivatott, kedves sebész. Nem sokkal lehet idősebb nálam és laza pasi, úgyhogy elég jó hangulatban telt az a pár perc is, amíg egyeztettünk. 

A portot helyi érzéstelenítéssel helyezik be a kulcscsont illetve a bőr alá, a madzag pedig egy fő vénán megy egyenesen a kicsi szívem felé. Kicsit cidriztem, hogy ébren leszek és majdnem a nyakamnál fognak matatni, meg hogy fájni fog. Na az utóbbi félelem nem volt teljesen alaptalan, bár ezt betudom annak, hogy kicsit siettek. Az érzéstelenítő szurik sem voltak kellemesek, de mikor megvágott a szikével, azt még megéreztem. Mint mikor az ember egy papírlappal elvágja az ujját. Jujcis! Utána viszont tényleg nem fájt. Kellemetlen volt, ahogy matattak bennem, de mindenki irtó aranyos volt és minden simán ment. A végén már a guacamole készítésről beszélgettünk, ennyire komoly volt a dolog. :) 
Nem mondom, hogy egy élmény volt, de megéri, ebben biztos vagyok. A seb olyan pici, hogy alig látszik, csak a puklit lehet észrevenni a bőröm alatt. 

Szóval új albérlőm van. Múlt hét csütörtökön, 1 hónap kihagyás után újra kaptam kezelést, már a portomba és meg kell mondjam, nagyon kényelmes így. Nem fájt, nem éreztem semmit, szabadabban mozoghattam. Imádom, hogy vannak ilyen apróságok, amik megkönnyíthetik egy beteg életét és én se azzal a gyomorgörccsel megyek minden héten, hogy vajon hányszor fognak megszúrni, mire találnak használható vénát. 

Egyébként nagyon jól vagyok, volt 1 hónap szabadságom és ki is élveztem a dolgot. Már majdnem úgy éltünk, mint normálisék. :)